Végigsétált a folyosókon. Az őrök, akik kísérték, tisztelettel biccentettek neki. Amikor kiért az udvarra, a rabok sorfalat álltak. Senki sem kiabált, senki sem fütyült. Egy néma, tiszteletteljes sorfal volt ez. Azok a nők, akiknek megtanította, hogyan kell magokat ültetni, hogyan kell türelmesnek lenni, most könnyes szemmel búcsúztak tőle.
A sor végén, közel a kijárathoz, ott állt Vipera. A keze földes volt, a köténye foltos. Amikor Anna elhaladt mellette, Vipera lassan kinyújtotta a kezét, és egy apró, tökéletesen érett, élénkpiros paradicsomot nyomott Anna tenyerébe.
– Köszönöm – suttogta a volt vezér, és a hangja tele volt őszinte hálával. – A vizet. És a földet.
Anna elmosolyodott, megszorította az idősödő nő kezét, majd a paradicsomot a zsebébe süllyesztette.
Amikor a nehéz, acél kapuk kitárultak előtte, és a napfény arcon ütötte, Anna vett egy mély lélegzetet a szabadság levegőjéből. A kislánya, aki immár fiatal nővé cseperedett, ott állt az autó mellett, könnyekkel a szemében, és rohant felé, hogy a karjaiba vesse magát.
Anna szorosan magához ölelte a lányát. A háta mögött a nehéz fémkapu hangos csattanással zárult be. De ő már nem nézett vissza. Tudta, hogy a falakon belül hagyott egy darabot a lelkéből, de azt is tudta, hogy amit ott teremtett, az túléli őt.
Az a vödör jéghideg víz, amit évekkel ezelőtt a fejére öntöttek, nem oltotta ki a tüzét. Épp ellenkezőleg: megtisztította a látását. Megtanította neki, hogy az igazi erő nem az izmokban, és nem a mások feletti uralomban rejlik. Az igazi erő az a csendes, megállíthatatlan akarat, amellyel egy elpusztított élet romjain, a legkeményebb, legkegyetlenebb betonon is képesek vagyunk kivirágozni. És ez a virágzás, ez a néma dac a legnagyobb büntetés és a legszebb győzelem minden gonoszság felett.
