Tudom.

Szándékosan.

Igen.

Ollóval.

Denise, átnézem a bizonyítékokat.

Megdörzsöltem a homlokomat.

76 éves.

Így?

Márk dühös.

Szóval, így?

Mindenki ott van.

Denise felsóhajtott.

Klára, figyelj rám!

Vártam.

Az a részed, amelyik meg akar fordulni, 23 éve nála van a kormánykerék.

Halkan felnevettem.

Nagyon költői.

Még nem végeztem.

Természetesen nem.

Hagyd, hogy valaki más vezessen 10 percig.

A kezeimre néztem.

Aztán Denise hozzátette: „Ezenkívül 40 dollárt költöttem annak a ruhának a vegytisztítására, és remélem, hogy megtérül a befektetésem.”

Ez megfogott.

Nevettem.

Tényleg nevetett.

Minden rendben.

Minden rendben.

Jól megy, főnök!

Te teremtettél engem.

Beindítottam az autót.

Mire a belvárosba értem, már elég későn érkeztem ahhoz, hogy ideges legyek, de elég korán ahhoz, hogy senki ne vegyen észre.

Az ohiói színház előcsarnoka nyüzsgő volt, de nem kaotikus.

Az önkéntesek írótáblákat vittek. Mások ruhazsákokat. Valaki egy kamerát tesztelt a bejáratnál.

Egy fejhallgatót viselő férfi a regisztráció felé irányított.

A hétköznapi részletek segítettek.

Aláírás itt. Jelvény ott. Sminkjavítás 5:10-kor. Hangpróba 5:30-kor.

Patricia közel 20 percre eltűnt a gondolataimból.

Válaszoltam a kérdésekre, elmosolyodtam egy fotó kedvéért, és hagytam, hogy egy Kelsey nevű nő púdert kenjen a bal szemem alá.

Egyszer hátralépett, és megjegyezte, milyen idegesnek tűnök.

Aztán elmosolyodott.

„A jó azt jelenti, hogy törődsz vele. Hallottam már ennek a mondatnak a változatait korábban is. Azon az estén elhittem.”

5:18-kor megjelent Sam Ortega.

Sam a negyvenes éveiben járt, fekete tornacipőt viselt öltönyhöz, és állandóan éber arckifejezéssel bírt, mintha túl sok emberért felelős lenne.

Megkérdezte, hogy készen állok-e az előadóm fogadására.

Felálltam.

Jelenleg?

Jelenleg.

Követtem őt egy keskeny, kulisszák mögötti folyosón keresztül.

Egy alapítványi elnökre számítottam, esetleg egy korábbi kormányzóra vagy egy kiemelkedő nonprofit szervezet vezetőjére.

Sam megállt az öltöző előtt.

Azt kérte, hogy legyél veled pár percet négyszemközt.

Miért?

Mosolygott.

Majd meglátod.

Utáltam ezt a választ.

Kinyitotta az ajtót.

Egy idősebb nő állt a tükör közelében, ősz hajú, fekete nadrágkosztümöt viselt, tökéletesen egyenes testtartással.

Felismertem, mielőtt megfordult volna.

Evelyn Grant.

Megálltam.

Ha Patricia mellettem lett volna, lehet, hogy elájult volna.

Minden Evelyn Grant-film megvolt neki – VHS, DVD, Blu-ray. Ugyanazok a filmek három formátumban.

Egyszer viccelődtem, hogy Patricia személyesen finanszírozta Evelyn Grant nyugdíjazását.

Evelyn megfordult.

Clareire Witmore.

A szám fél másodperccel lassabban működött, mint az agyam.

Igen.

Mosolygott.

Már régóta szerettem volna találkozni veled.

Ez még kevésbé volt logikus.

Sajnálom.

Egy szék felé intett.

Kérlek, ülj le.

Megtettem.

Sam becsukta mögöttünk az ajtót.

Evelyn velem szemben ült.

A húgom ismert téged.

Az arcát fürkésztem.

A húgod?

Margit Bell.

És azonnal eszembe jutott.

Margit.

61. Lágy hang. Szürke kardigán. 30 éve távol a munkaerőpiactól és retteg az interjúktól.
Előrehajoltam.

Margit a húgod volt.

Evelyn bólintott.

Soha nem mondta el neked?

Nem, nem tette volna.

Ez pont úgy hangzott, mint Margit.

Evelin szomorúan elmosolyodott.

Szerette a magánéletet, különösen akkoriban.

Emlékszem, ahogy Margarettel ültem az autómban egy dublini irodaház előtt.

Mindkét kezével megszorította a táskáját, és azt mondta: „Egy pillantást vetnek a koromra, és hazaküldenek.”

Azt mondtam neki: „Akkor nézzék meg kétszer.”

Bement.

Majdnem 2 órát vártam, mert félt egyedül kijönni.

Megkapta az állást.

Evelyn azt mondta, Margaret évek óta beszélt arról a napról.

Nyeltem egyet.

Nem tudtam.

18 hónappal ezelőtt meghalt.

Lesütöttem a szemem.

Sajnálom.

Köszönöm.

Aztán Evelyn azt mondta: „Mielőtt meghalt, azt mondta, hogy Clareire Witmore visszaadta az életemet anélkül, hogy ostobának érezném magam, amiért elvesztettem.”

Keményebben csapódott be, mint várták.

Elfordítottam a tekintetemet.

Az ujjaim megtalálták a csuklóm körüli kék kendőt, és megcsavarták.

Evelin észrevette.

Halálra aggódod azt a szegény jószágot.

Lenéztem.

Hosszú történet.

Mosolygott.

Van 10 percünk.

Szóval elmondtam neki.

Nem mindent.

Éppen elég.

A köntös.

Patricia.

Vacsora.

Mark.

Amikor befejeztem, Evelyn egy pillanatig mozdulatlanul állt.

A családod is ezt tette tegnap este.

Igen.

A csuklóm körüli anyagot nézte.

Jól.

Először csak ennyi volt.

Aztán azt mondta, hogy a mai este nem arról szólt, hogy bármit is bizonyítsak nekik.

Bólintottam.

Hátradőlt.

Hadd végezzék el a saját számtanukat.

Azon a napon először gondoltam, hogy képes vagyok rá.

Patricia házában a vacsora megszervezése állítólag 2 órát vett igénybe, és 23 percig tartott.

Melissa később mesélt nekem.

„Nélkülem senki sem tudta, hol van bármi.”

Patricia nem találta a tálalótálakat. Mark ott találta őket, ahol 11 évig voltak.

Aztán Patricia a jó minőségű evőeszközöket akarta. Marknak fogalma sem volt, melyik fiókban van.

Valaki koffeinmentes kávét kért.

Nem volt egy sem.

Linda Harpernek jobb háttámlára volt szüksége, míg Patricia ragaszkodott hozzá, hogy az étkezőszékek tökéletesen kényelmesek.

Linda végül megszólalt: „Patricia, te nem az én hátam mögött állsz.”

6:30-ra Mark megadta magát és elvitelre rendelt.

„Patricia dühös volt.”

„Nem magára. Markra biztosan nem, rám.”

„Szándékosan tette ezt” – mondta a szobában lévőknek.

Linda, aki 46 éve volt házas, és nyilvánvalóan elég bölcs volt ahhoz, hogy ez idő alatt némi józan eszre tegyen szert, megkérdezte: „Mit tettél? Itt hagytál ennyi emberrel? Meghívtál minket.”

Patricia nem értékelte a megkülönböztetést.

Melissa szokatlanul csendes volt, és folyton a telefonját nézegette.