Doña Carmen botjára támaszkodva érkezett.

– Mindent hallottam. Roberto mindig gyáva volt. Mit tegyünk? Ha akarod, felhívom a gyerekeimet, és most azonnal kivesszük azokat a dobozokat.

Megráztam a fejem.

– Nincs szükségem erőszakra. Tanúkra van szükségem.

Rám néztek.

– Holnap kilenckor azt akarom, hogy az utca ébren legyen. Julio, megvan még a régi darud?

Alig mosolygott.

– Megvan.

– Akkor holnap 8:45-kor az a daru le fog robbanni a kapum előtt. Így a teherautó nem tud parkolni. Hogy az egész környék láthassa.

Doña Carmen azonnal megértette.

– Mindenkit szólok a szomszédok WhatsApp csoportjában. Holnap mindenki kint lesz.

– És Don Elias – mondtam – kávézni fog.

Bementem a pékségbe. Don Elias majdnem elejtette a tálcát, amikor elmondtam neki.

„Ó, de hihetetlen vagy!” – mondta. „Élesebben gondolkodsz, mint mindannyian együttvéve.”

– Hozz kávét és csészéket holnap. Hosszú reggel lesz.

Délután hazaértem. Valentina a hálószobámban volt. Kinyitotta a szekrényemet, és fekete táskákat tett az ágyamra. Az egyik kezében a faládát tartotta, amiben Tomás leveleit tartotta.

– Ez nettó szemét – motyogta.

– Az a dokumentum nem megsemmisíthető – mondtam az ajtóból.

Valentina felugrott.

– Nagymama, megijesztettél. Csak segítek. Nem vihetsz mindent az idősek otthonába.

Nyugodtan kivettem a dobozt.

– Ne nyúlj többé a holmijaimhoz!

A szemét forgatta.

–Nagymama, el kell engedned a múltat. Apám megengedte. Ez a ház már nem igazán a tiéd.

Nem válaszoltam. A fájlok nem sikoltozik. A fájlok mentésre kerülnek.

Az ebédlőben láttam a nyitott táskáját és egy átlátszó mappáját. Valentina a konyhában telefonált.

– Igen, Fernando, pénteken kezdődik az építkezés. A ház üres lesz.

A tekintetem a dokumentumra esett.

Befektetési szerződés és kereskedelmi partnerségi ígéret.

Hozzá sem nyúltam, és elolvastam. A San Román Investments ötvenezer dollárt adott Valentinának gépekre és felszerelésre. Cserébe a házamat biztosította székhelyül és fedezetként. Ha péntekig nem adja át ingyenesen az ingatlant, akkor a teljes összeget vissza kell fizetnie, plusz százszázalékos büntetést.

Százezer dollár.

Aztán megértettem a sietséget. Nem a jólétem iránti szeretet volt. Kétségbeesés.

Valentina a jövőjét egy olyan házzal tette kockára, ami nem az övé volt.

Roberto felhívott aznap este.

– Anya, Valentina azt mondja, hogy ezt az egészet megnehezíted.

– Aláírtál meghatalmazást a házra?

– Igen. Ez volt a logikus. Valentinának hatalmas lehetősége van. Csak két szobát használsz. Ne légy önző.

– Olvastad a szerződést az Inversiones San Románnal?

Csend.

– Milyen szerződés?

Ekkor jöttem rá, hogy a fiam nem is érti, milyen problémába keverte a lányát.

– Holnap kilencre minden a helyére kerül, Roberto.

Azt hitte, egyetértek.

– Köszönöm, anya. Tudtam, hogy benézel majd.

Letettem a telefont.

Reggel fél hatra már felöltöztem. Felvettem a sötétkék öltönyömet, azt, amelyet akkor viseltem, amikor kineveztek a városi levéltár élére. Megigazítottam a Tomástól kapott gyöngybrosst. A barna borítékot a tulajdoni okirattal és az örökös haszonélvezeti szerződéssel a táskámba tettem.

Emlékszem Tomásra Arturo Mendoza irodájában, évekkel ezelőttről.

„Tedd golyóállóvá” – mondta neki a férjem. „Roberto egy nap majd jelzáloggal akarja megterhelni a házat. Teresának itt kell élnie, amíg úgy nem dönt, hogy elmegy, vagy amíg Isten haza nem szólítja. Senki más.”

Tomás ismerte a fiát. És még a halála után is megvédett engem.

Fél nyolckor megjelent Julio daruja, és pontosan ott állt meg, ahol kellett. Nyolckor Doña Carmen már a verandáján ült, egy takaróval a lábán. Nyolc tízkor több szomszéd is úgy tett, mintha söpörne, öntözné a növényeket, vagy kivinne a szemetet. Nyolc tizenötkor Don Elías megérkezett kávéval, édes zsemlékkel és csészékkel. Huszonnyolckor Dr. Mendoza kiszállt szürke szedánjából a bőr aktatáskájával a kezében.

– Teresa – mondta, amikor meglátott –, úgy nézel ki, mintha le akarnál zárni egy városházát.

– Ma csak egyetlen szemtelenséget fogok elhallgattatni.

8:45-kor beindult a teherautó motorja. Fehér, hatalmas és fényes. Valentina piros autója mögötte jött.

A teherautó megpróbált manőverezni, de Julio daruja elállta a kanyart. A sofőr dudált. Julio felemelte a kezét, mintha azt mondaná: „Lerobbant, kölyök, hát mindegy.”

Valentina dühösen jött le a földszintre.

„Mi ez?” – kiáltotta. „El kell mozdítanod azt a kacatot!”

Aztán meglátta a szomszédokat. Meglátta Carment. Meglátta Eliast, amint kávét szolgál fel. Meglátta Mendozát mellettem. Az arca megváltozott.

– Nagymama, mi történik?

– Jó reggelt, Valentina – mondtam. – Időben érkeztél.

Megszorította a telefont.

– Nincs időm színházra. Jön a teherautó a bútorokért és a szállításért a rezidenciától.

Mendoza kinyitotta az aktatáskáját.

– Valentina kisasszony, mielőtt elmozdítana egy széket, tanácsos felülvizsgálni az ingatlan jogi státuszát.

„Apám aláírt egy meghatalmazást” – mondta. „Közjegyző által hitelesített.”

– A közjegyző hitelesít aláírást, nem változtatja törvénybe a hazugságot.

Mendoza elővette a dokumentumokat.

– Az apja örökölte apja tulajdonrészének csupasz tulajdonjogát. Doña Teresa azonban élethosszig tartó, visszavonhatatlan és kizárólagos haszonélvezeti jogot tart fenn az egész ház felett. Ez azt jelenti, hogy senki sem adhatja el, adhatja bérbe, módosíthatja, kilakoltathatja vagy más módon idegenítheti el ezt az ingatlant, amíg él.

Valentina pislogott.

– Az nem lehet.

– Lehetséges. Be van jegyezve az ingatlan-nyilvántartásba. Érvényes. Ezen a héten hitelesítik.

Megmutatta neki a bélyegeket.