– Nem – felelte Elena. – Azt akarja, hogy félj.

–Mi van, ha posztol dolgokat? Mi van, ha Diego iskolájába megy? Mi van, ha beszél a szomszédokkal?

– Aztán mindent dokumentáltunk.

Lucia ránézett.

– Úgy beszélsz, mintha ez könnyű lenne.

– Nem könnyű. Csak veszélyesebb, amikor megijedsz és engedelmeskedni kezdesz.

Ez a mondat ott motoszkált a konyhában.

A következő napokban Lucía számlákat, régi beszélgetéseket, hiányos befizetéseket és üzeneteket gyűjtött, amelyekben hónapok óta kért segítséget Rodrigótól az egyenruhák, az orvosi időpontok és a tandíjak tekintetében.

A válaszok mindig ugyanazok voltak.

„Ebben a hónapban nem tudok.”

„Majd később meglátjuk.”

„Te is dolgozol.”

„Ne túlozz már!”

Az egyik üzenetben, melyet nyolc hónappal ezelőtt küldött, Lucía ezt írta neki:

„Diegónak új szemüvegre van szüksége. Ki tudod fizetni a felét?”

Rodrigo így válaszolt:

„Hadd használja, amije van, amíg én tudom.”

Elena elolvasta ezt, és eszébe jutott Diego a garázsban, ahogy olyan méltósággal védte a testvéreit, amire egyetlen gyereknek sem lenne szüksége.

Aztán Luciára nézett.

– Tarts meg mindent.

A legváratlanabb változás Elena házában történt.

Alejandro egyre több időt töltött Emilianóval.

Először kínos, szinte mesterkélt volt. Kérdezgettem tőle az iskoláról, a barátairól, arról, hogy mit csinál iskola után.

Egyik este, miközben Elena kávét főzött a kannában, ezt hallotta a nappaliból:

– Miért nem mondtál nekem semmit Diegóról?

Emilianonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert mindig azt mondod, hogy a problémák megoldódnak maguktól.

Elena abbahagyta a kávé kevergetését.

Hosszú csend következett.

– Ezt mondom én?

-Sok.

Újabb csend.

– Gondolom, igazad van.

Már nem hallgatott.

Nem kellett volna megtennie.

Mariana is megváltozott, bár a maga módján. Egyik szombaton megjelent Sofíának és Nicónak szánt ruhákkal, amiket a munkatársaitól kapott.

– Nem teljesen új – tette hozzá gyorsan –, de jó állapotban van.

Elena nem tett megjegyzést.

Csak elvitte a táskákat.

– Nagyon hasznos lesz nekik.

Ennyi elég volt.

Eközben Rodrigo majdnem egy hétig nem hívogatott.

Lucia kezdte azt hinni, hogy feladta.

Elena sz.

– Arra vár, hogy ellazulj.

És igaza volt.

Egy péntek délután Rodrigo egyenesen Lucia épületénél jelent meg.

Diego kinyitotta az ajtót, mielőtt az anyja megállíthatta volna.

A fiú megdermedt.

– Szia, bajnok – mondta Rodrigo egy mosoly kíséretében, ami nem érte el a szemét.

-Helló.

– Nem fogod megölelni apádat?

Diego hátrált egy lépést.

Lúcia azonnal megérkezett.

– Mit csinálsz itt?

–Jöttem meglátogatni a gyerekeimet. Jogom van hozzá.

– Önnek is kötelessége van bejelentést tenni.

– Nem kell engedélyt kérnem, hogy láthassam őket.

Elena véletlenül volt ott. Magával hozott egy doboz vakondot és rizzsel.

Kiment a konyhából.

Rodrigo felismerte a lányt.

-Te.

-Azok.

A mosoly eltűnt.

– Ez családi ügy.

– Akkor viselkedjetek úgy, mint egy családtag.

Rodrigo Luciára nézett.

– Négyszemközt szeretnék beszélni veled.

– Itt beszélhetsz.

– Ez a nagymamád lakása.

Ennyi elég volt.

Lucia mozdulatlan maradt.

Elena nem vette le róla a tekintetét.

– Mi köze a lakásomnak a gyerekekhez?

Rodrigo zsebre tette a kezét.

– Gondolok rájuk. Ha velem akarnak lakni, nagyobb helyre lesz szükségem. Eladhatnád azt a lakást, és hozzájárulhatnál a megfelelő összeggel.

Diego lassan felemelte a fejét.

– Veled fogunk lakni?

Senki sem várta tőle, hogy megszólaljon.

Rodrigo hangnemet váltott.

– Ezt próbálom megszervezni, fiam.

– De te nem jöttél, amikor anya kórházban volt.

A szoba mozdulatlan volt.

– Volt egy állásom.

– Emiliano tényleg eljött.

–Emiliano egy gyerek.

-Azért.

A szó úgy hullott alá, mint a kő.

Elena látta, hogy Rodrigo arca megkeményedik.

Diego folytatta:

–Ő egy gyerek, és elment. Te az apám vagy, és te nem mentél el.

Rodrigo kinyitotta a száját.

Nem talált választ.

– Diego, ezek a felnőtt izék…

– Sofiára és Nicóra vigyáztam egy garázsban. Azt hiszem, már értek néhány felnőttes dolgot.

Lucia befogta a száját.

Elena gombócot érzett a torkában.

Rodrigo körülnézett, mintha könnyebben irányítható személyt keresne.

– Nem fogok vitatkozni a gyerekek előtt.

– Tökéletes – mondta Lucia.

Ez volt az első alkalom, hogy a hangja teljesen határozottan csengett.

– Akkor ne vitatkozz. Beszélj az ügyvédemmel.

Rodrigo úgy nézett rá, mintha nem ismerte volna fel.

– Van most ügyvéded?

-Igen.

– És van pénzed ügyvédre, de nincs a gyerekeid eltartására?

Lucia egy lépést tett felé.

– Én végig támogattam őket ezekben az években.

Csend.

– Nyolc hónapnyi gyermektartásdíjjal tartozol. Az ügyvédemnek már megvannak a számlái. Ha pert akarsz indítani, csak rajta. Én is mindent benyújtok.

Rodrigo végleg elvesztette azt az önbizalmat, amivel először hívta Elenát.

– Nem kell ilyennek lenned.

-Valamint?

-Agresszív.

Lúcia szomorúan elmosolyodott.

– Nem. Régen féltem. Ez már nem ugyanaz.

Rodrigo pár perc múlva elment.

Nem hallatszottak sikolyok.

Nem kopogtak az ajtón.

És talán ezért tűnt még egyértelműbbnek a vereség.

Egy héttel később az ügyvéd kapott egy hívást.

Rodrigo tárgyalni akart.

Beleegyezett, hogy befizeti a tartozás egy részét, és hivatalos, ellenőrizhető fizetési módokat állapít meg. Emellett felhagyott a felügyeleti jog megváltoztatásának követelésével is.

Nem varázsütésre vált jó apává.

Az élet ritkán kínál ilyen tiszta átalakulásokat.