Pilar lehajolt, hogy a szemébe nézzen.
–Voltak problémák az idősebbek között, drágám.
De sosem hagytam abba a szeretetedet.
Még a születésnapodon sem.
– Szóval eljöttél?
-Igen.
És hoztam neked valamit, ami még mindig vár rád.
Beléptek a házba.
A távcső még mindig a kék dobozban volt, a szalag sértetlen.
Alba lassan kicsomagolta.
Amikor felfedezte, mi az, döbbenten kinyitotta a száját.
– Ez Szaturnuszé! Emlékszel!
– Persze, hogy emlékeztem.
Ígéretet tettünk.
A lány ismét megölelte Pilart.
Aztán körülnézett, hogy megkeresse az apját.
– Beállíthatjuk most már?
Daniel elmosolyodott, és letérdelt, hogy kinyissa az utasításokat.
Délután együtt dolgoztak, beállították az állványt és tesztelték a fókuszt a teraszról.
Pilar egy egyszerű harapnivalót készített.
Senki sem említett kölcsönöket, ügyvédeket vagy válásokat.
Néhány óráig Alba egyszerűen csak egy boldog gyerek lehetett.
Amikor leszállt az éj, a távcsövet a tornác lámpájától távol helyezték el.
Eleinte csak fényes pontokat lehetett megkülönböztetni.
Alba tiltakozott, mert azt hitte, hogy a készülék elromlott.
Daniel ellenőrizte a pozíciót, és türelmesen korrigálta a fókuszt.
– Próbáld meg most – mondta neki.
A lány közelebb vitte a szemét a keresőhöz.
Mozdulatlanul maradt.
– Nagymama… Gyűrűi vannak.
Pilar úgy érezte, mellkasát egy olyan öröm tölti el, amiről már majdnem el is feledkezett.
– Tényleg látod őket?
– Igen! Aprók, de ott vannak!
Alba félreállt, hogy a lány nézhesse.
Pilar felismerte a Szaturnuszt, apró, világító, finom vonallal körülvéve.
Nem voltak benne olyan látványos színek, mint a fényképeken, de ott volt.
Ennyi elég volt.
Amikor felállt, Alba megfogta a kezét.
— Miért sírsz?
– Mert vannak olyan ígéretek, amelyek beteljesítésére érdemes várni.
Daniel, aki kihallgatta a beszélgetést, diszkréten a konyha felé indult.
Miután visszatért három csésze forró csokoládéval, anyját és lányát a csillagok alatt találta együtt ülve.
Megértette, hogy semmilyen fényűző ünneplés nem pótolhatja azt a jelenetet.
Később, amikor Alba elaludt, Daniel kiment a teraszra.
Pilar megtartotta a távcsövet.
– Anya, szerinted valaha megbocsátasz nekem?
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Meg akarom csinálni.
De nem felejthetem el, hogy megláttál az üveg mögött, és úgy döntöttél, hogy nem közeledsz felém.
Dániel leült mellé.
– Azt hittem, hogy a vita elkerülése a családom védelme.
–És míg te kerülted a vitát, a lányod megtanult azon tűnődni, hogy miért tűnt el a nagymamája.
Némán sírt.
Pilar nem ölelte meg azonnal.
Ez lehetővé tette számára, hogy hallja döntései következményeit.
Aztán az egyik kezét az övére helyezte.
Daniel és Marta folytatták Alba ellátásának megszervezését, miközben a pénzvisszatérítési folyamat folyamatban volt.
Pilar soha nem beszélt rosszat a menyéről a lány előtt, akinek joga volt szeretni az anyját anélkül, hogy bárkivel szemben hűtlennek érezte volna magát.
Pilar újra látta a barátait, és részt vett az idősebb embereknek szóló pénzügyi oktatási előadásokon.
Azt tanácsolta egy özvegyasszonynak, aki félt megkérdőjelezni a számla tranzakcióit, hogy konzultáljon a bankkal, és kérjen szakember segítségét.
– A korlátok felállítása nem jelenti azt, hogy felhagysz a gyerekeid szeretetével – magyarázta.
Ez azt jelenti, hogy a vonzalmad nem hatalmazza fel másokat arra, hogy helyetted döntsenek.
Egy tavaszi délután Alba megérkezett egy iskolai feladattal.
Egy kis házat, egy távcsövet és két kézen fogva álló embert rajzolt.
„Megkértek minket, hogy magyarázzuk el, ki tanított nekünk valami fontosat” – jelentette be.
Én választottalak téged.
Pilar a rajzra nézett.
– És mit tanultál tőlem?
Alba a tetőre festett csillagokra mutatott.
– Még mindig ott vannak, bár néha a felhők miatt nem látjuk őket.
A nagymama megölelte.
Az a lepedő nem egy elegáns birtokot, több száz vendéget vagy egy hatalmas tortát ábrázolt.
Volt egy kis kert és két ember, akik még mindig együtt akarták felfedezni a világegyetemet.
Azon az estén, lefekvés előtt Alba megkérdezte tőle, hogy elkíséri-e őt, ha felnő.
– Mindent megteszek, amit tudok, szerelmem.
-JÓ.
Mert még sok bolygónk van hátra.
Pilar lekapcsolta a lámpát és visszament a konyhába.
Az asztalon egy üzenetet talált Danieltől: „Holnap hozok reggelit.”
Nem kell semmit előkészítened.
Szeretlek, anya.
Kétszer is elolvasta.
Évekig sürgető kéréssel kezdődtek az üzenetei.
Nem kért semmit.
Pilar Alba rajzára nézett, amely az ablak mellett volt elhelyezve.
Arra a kék dobozra gondolt, amit egyszer épségben kellett kihoznia egy buliból.
Azon a délutánon azt hitte, hogy elvették tőle a helyet a családban.
Most már tudta, hogy a méltóságának soha nem lett volna szabad egy meghívástól függenie.
Az 500 vendég már hónapokkal ezelőtt elment.
A virágok elszáradtak, a lufik pedig leeresztettek.
De a távcső még mindig ott volt, készen a következő tiszta éjszakára.
Pilar pedig megtanulta, hogy továbbra is mélyen szeretheti a családját anélkül, hogy valaha is fizetnie kellene azért, hogy újra hozzájuk tartozhasson.
