Inés megvizsgálta a digitális pecsétet, és felnézett.

„Nem csak úgy el akarják vinni a lányodat. Úgy csinálták a vizsgálatokat, hogy ha valami rosszul sül el, te legyél a felelős.”

3. RÉSZ
Este 8:40-kor Adrián belépett a madridi szálloda báltermébe, ahol az egyesülést ünnepelték. Üzletemberek és részvényesek koccintottak a csoport jövőjére. A pár fényképei megjelentek a képernyőkön.

Látta, hogy megérkezik Luciával, és eltűnt a mosolya az arcáról.

– Mit keres itt ez a nő? – kérdezte összeszorított fogakkal.

– Hallani fogja az igazságot, mint mindenki más.

Arturo Salcedo befejezte a beszédét. A bizalomról, az örökségről és a család védelmének kötelezettségéről beszélt. Adrián még a taps kezdete előtt lépett színpadra.

– Amit most látni fog, tönkreteheti a cégemet – jelentette ki. – De ha hallgatna, veszélyeztetné a lányomat.

A képernyőkön láthatóak voltak a megrendelések, amelyekért Verónica fizetett Gabrielnek, az eredeti szállodai fotók, valamint a Salcedo családhoz köthető cégeken keresztül végrehajtott tranzakciók. Az egyik fényképen Lucía állítólagos szeretője egy közvetítővel volt látható.

A vendégek suttogni kezdtek. Veronica kiabálta, hogy az egész csak színjáték.

„Hónapokig vádoltam egy ártatlan nőt” – folytatta Adrián. „Három gyermekünket várta. Elhagytam. És valaki kihasználta a gyávaságomat, hogy eltüntesse a lányunkat, Albát.”

Lucía nem vette le róla a tekintetét. Ez volt az első alkalom, hogy hallotta, hogy beismeri a bűnét anélkül, hogy kifogás mögé bújna.

Adrián bemutatta Alba átigazolásának dokumentumait, az orvosi szerződéseket és a klinikának fizetett összegek listáját. Az orvosi dokumentumokat átadta Inésnek a hatóságok számára.

„A menyasszonyomat és az apját vizsgálják az ügyben” – jelentette ki. „Lemondok igazgatói posztomról, és minden bizonyítékot bemutatok a cégem szabálytalan tevékenységéről.”

Arturo ököllel az asztalra csapott.

– Hálátlan vagy! Megnyitottuk előtted a családunk kapuit!

– És te bezártad az enyémet.

Verónica megpróbálta elvenni tőle a mikrofont. Aztán elővette a telefonját, és gyorsan gépelt. Lucía felismerte a gesztust. Ez volt az a rend, amitől mindketten rettegtek.

Inés figyelmeztetést kapott: a személyzet korábban kérte az indulást, mint tervezték. A rendőrség már együttműködött a repülőtérrel, de meg kellett erősíteniük a kiskorú személyazonosságát és gondoskodniuk kellett a biztonságáról.

Lucía megragadta Adrián ujját.

– Nem vesztegethetjük tovább az időt.

Elmentek, miközben több újságíró utánuk szaladt. Az autóban Adrián újabb hívást kapott: Gabriel túlélte. A kórházból sikerült azonosítania a megfenyegető személyt, és megerősítenie a Lucíának adott másolatokat.

A repülőtérre menet csendben ült, térdén Alba kis fehér takarójával. A szülés előtt hímezte rá a nevét, Nicolás és Bruno takarói mellett. Tizenegy hónapig a szekrényben tartotta, és nem volt hajlandó elfogadni, hogy a lánya soha nem fogja használni.

„Azt hittem, anyaként kudarcot vallottam” – vallotta be végül. „Valahányszor megöleltem a gyerekeket, azon tűnődtem, hol lehet a húguk.”

– Te voltál az, aki sosem hagyta abba a keresését – felelte Adrian.

Lucia az ablak felé fordította az arcát.

– És te voltál az, aki nem hitt nekem.

Nem próbálta megvédeni magát.

A magánterminálon egy ellenőr elmagyarázta, hogy a repülőgépet a repülőtér hatóságainak utasítására tartják vissza. A bíróság sürgős intézkedéseket rendelt el Alba védelmére, amíg a gyámságának és orvosi beleegyezésének hitelességét vizsgálják.

„A lány ma este nem fogja elhagyni az országot” – biztosította. „Maradj a közelünkben, arra az esetre, ha igazolnunk kellene a személyazonosságát.”

Miután áttekintették Lucia dokumentációját és megerősítették a 3 születés személyazonosságát, az ügynökök engedélyezték neki, hogy elkísérje az orvosi személyzetet a repülőgép ajtajához.

Bent Verónica hátul ült egy kisgyerekkel a karjában. Alba kék pizsamát viselt, és kötés volt az alkarján. Kékesszürke szeme nyugtalanul cikázott az idegenek között.

Lucía érezte, hogy a lábai feladják. Megragadta az ajtófélfát.

– Alba… az életem.

A lány a hang felé fordította a fejét.

Veronika magához préselte.

– Parancsom van! Nem jöhetsz a közelembe!

A felügyelő megkérte, hogy adja át a gyermeket a közelben várakozó gyermekorvosnak. Verónica ezt elutasította, és az apjára mutatott, aki néhány sorral előrébb ült. Arturo öregnek tűnt, és alig tudott felülni.

„Haldoklik!” – kiáltotta. „Alba megmentheti!”

– Ez nem jogosít fel arra, hogy ellopd az anyjától – felelte Adrian.

—Lucíának már van 2 gyereke! Apámnak csak 1 élete van!

Az ezt követő csend elviselhetetlen volt.

Lucia lassan közeledett.

„Amikor megszülettek, megígértem magamnak, hogy egyik gyermekem sem fogja soha egyedül érezni magát. Nicolás és Bruno úgy nőttek fel, hogy a kiságyuk mellett ott volt a húguk fényképe. Minden nap megmondom nekik a nevét. Tárgyalássá változtattad az életüket. Csak haza akarom vinni.”

Egy Albával érkező ápolónő felemelte a kezét. Mercedesnek hívták, és hetek óta kételkedett a kapott utasításokban.

„Nincs érvényes szülői beleegyezés a tervezett beavatkozásokhoz” – nyilatkozta. „Azt mondták nekünk, hogy az alapítvány gyámsága alatt áll, de a jelentésekben ellentmondásos dátumok szerepelnek. Megtartottam a másolatokat, mert féltem, hogy végül megsemmisítik őket.”

Átadott egy mappát a felügyelőnek. Veronica megpróbálta félbeszakítani, de az egyik tiszt megkérte, hogy álljon félre.

Arturo nem szólt semmit. A földet bámulta. A lánya ekkor megértette, hogy senki sem fogja megmenteni döntései következményeitől.

Remegő karokkal engedte Verónica, hogy a gyermekorvos megvizsgálja Albát. Az orvos gyorsan megvizsgálta a kislányt, megerősítette, hogy stabil az állapota, majd odalépett Lucíához.