Elmosolyodott, de a mosolya egy kicsit távolabbinak tűnt, mintha már félig a múltban, félig a jelenben élne. – És Max? Ő mit szólt a tánchoz? – kérdeztem halkan, próbálva fenntartani a történet fonalát. Daniel halkan felnevetett. – Ó, Max utálta! Azt hitte, hogy valami baj van. Valahányszor elkezdtünk forogni a szoba közepén, odaszaladt hozzánk, ugatott, és megpróbált a lábunk közé furakodni. A végén mindig az lett, hogy mindhárman a földön kötöttünk ki, nevetve, Max pedig vadul nyalogatta az arcunkat, mintha megmentett volna minket valami hatalmas veszélytől.
A csend, ami ezután következett, sűrű volt és meleg, a hideg idő ellenére is. Éreztem, hogy Daniel nemcsak az emlékeket osztja meg velem, hanem ráhagyományozza őket valakire. Mintha tudná, hogy az ő ideje már nem tart sokáig, és biztosítani akarta, hogy ezek a történetek ne tűnjenek el nyomtalanul a semmiben.
A tavasz lassan érkezett meg. A hó elolvadt, a jég feltört a folyón, és a víz újra hangos csobogással rohant tovább a medrében. A fák apró, zöld rügyeket bontottak, és a természet újjászületett. De Daniel nem született újjá a tavasszal. Az állapota rohamosan romlott. Voltak esték, amikor egyáltalán nem jött el a peronra. Ilyenkor a szívem összeszorult, és aggódva tekintettem az ösvény felé, várva, hogy feltűnjön a botjára támaszkodó, görnyedt alakja.
Egy áprilisi délután, amikor az ég felhős volt, és finom, szitáló eső hullott, elhatároztam, hogy meglátogatom. Tudtam, hol lakik; egy kis, fehérre meszelt házban élt a domb túloldalán, nem messze a folyótól. Amikor bekopogtam az ajtón, hosszú ideig nem érkezett válasz. Már majdnem sarkon fordultam, amikor meghallottam a zár kattanását. Daniel állt az ajtóban. Olyan sápadt és törékeny volt, mint egy őszi falevél. Fáradt mosoly jelent meg az arcán, amikor meglátott. – Tudtam, hogy eljössz, barátom – suttogta, és beljebb tessékelt.
A ház belülről pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Egyszerű, tiszta, és tele emlékekkel. A falakon bekeretezett fényképek lógtak Margaret-ről, Max-ről, fiatalabb éveikről. A nappali sarkában még mindig ott állt a fa kocsi, benne Max kedvenc, kissé kopott takarójával. Daniel leült a régi karosszékébe, és intett, hogy foglaljak helyet a kanapén. Nehezen vette a levegőt, minden szó megformálása erőfeszítésbe került neki. – Az orvosok szerint a szívem már nem bírja sokáig – mondta mindenféle pátosz nélkül, puszta ténymegállapításként. – Azt mondják, pihenjek. De én már eleget pihentem ezen a világon.
Felé nyújtottam a kezem, ő pedig megfogta. A keze hideg volt, a bőre vékony, mint a pergamen, de a szorítása még mindig határozott. – Ne szomorkodj értem – mondta, miközben a szemembe nézett. – Én egy hihetetlenül gazdag ember vagyok. Kaptam negyvenhárom évet a világ legcsodálatosabb nője mellett. Kaptam egy kutyát, akinek a hűsége megmutatta nekem, milyen az igazi, feltétel nélküli szeretet. És az utolsó éveimben kaptam egy barátot… téged. Aki hajlandó volt leülni mellém, és meghallgatni egy öregember történeteit. Mi mást kívánhatnék még?
Daniel lassan az asztal felé nyúlt, ami a karosszéke mellett állt. Ott volt rajta az a kis fadoboz, amelyet korábban a folyóparton mutatott nekem. Óvatosan a kezembe adta. – Szeretném, ha megtartanád – suttogta. – Margaret készítette, ahogy mondtam. Benne vannak az emlékeim. De az emlékek nem élhetnek tovább, ha nincs, aki emlékezzen rájuk. Arra kérlek, őrizd meg őket. És néha… néha menj le a peronra. Nézd meg a naplementét. És hallgasd a folyót.
A könnyeim csendben folytak végig az arcomon. Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam, és magamhoz szorítottam a kis fadobozt, mintha a világ legdrágább kincsét tartanám a kezemben. Daniel aznap éjjel, álmában, békésen távozott el. Amikor másnap reggel megtudtam a hírt, nem éreztem azt a marcangoló, kétségbeesett fájdalmat, amit a halálhírek általában hozni szoktak. Helyette egy mély, szomorú, de mégis felemelő béke szállt meg. Tudtam, hogy Daniel ott van, ahol mindig is lenni akart. Újra együtt van Margarettel, és Max vidáman csóválja a farkát, miközben körbeugrálja őket, valahol ott, ahol az idő és a fájdalom már nem létezik.
A temetés kicsi és csendes volt. A kisvárosból eljöttek néhányan, akiket Daniel az évek során megismert. A szertartás után kimentem a folyópartra. A tavaszi napfény aranyba vonta a vizet, és az ösvény mellett a fű már élénkzölden hajtott ki. Olyan volt, mintha maga a természet is ünnepelne, nem pedig gyászolna.
A peronon ott állt a kis fa emléktábla, amelyet Daniel faragott Maxnek. Másnap visszamentem, és hoztam magammal egy saját készítésű, gondosan megmunkált réztáblát. Felszereltem a fa alá. A réztáblán csak ennyi állt: „Daniel és Margaret. Mert a szeretet olyan, mint a folyó: soha nem áll meg.”
Az évek repültek. Az élet folytatódott a maga megállíthatatlan ritmusában. A gyerekeim felnőttek, elköltöztek, majd saját családot alapítottak. A hajam őszbe csavarodott, és az egykor oly biztos és fürge lépteim nekem is lassabbá váltak. De a folyóparti rituálémat soha nem hagytam el. Már ritkábban horgásztam, inkább csak azért mentem le, hogy üljek a padon, hallgassam a víz énekét, és érezzem a természet örök, változatlan lüktetését.
