– Túlélte – vágott közbe halkan Reeves. – De enyhe hipoxiás agysérülést szenvedett. Kiterjedt fizikoterápiára lesz szüksége. Az élete visszavonhatatlanul megváltozott.

Vance az asztalra csapott. „A Brooks család pedig épp most szerződtette az állam egyik legelvetemültebb orvosi műhibaügyi cégét. Nem csak kártérítésért perelnek, Mrs. Bennett. Súlyos gondatlanságból eredő kártérítést követelnek. Felfedték, hogy Dr. Bennett kilenc hónapja nem hivatalos rákkezelésben részesül Chicagóban.”

Éreztem, ahogy kifut az arcomból a vér.

– A férje – mondta Vance hidegen – tudatosan több tucat beteget operált meg, miközben halálos agydaganatban, extrém fáradtságban és a kísérleti kemoterápia mellékhatásaitól szenvedett. Eltitkolt egy olyan állapotot, amely súlyosan károsította a motorikus képességeit és az ítélőképességét. A Brooks család ügyvédei holnap reggel a sajtóhoz fordulnak. Követelni fogják, hogy posztumusz vonják vissza az orvosi engedélyét, vagy aktívan, attól függően, hogy túléli-e a hetet.

– Nem – suttogtam. – Ezrek életét mentette meg. Nem hagyhatod, hogy emiatt lerombolják az örökségét.

– Egyre rosszabb lesz – mondta David elcsukló hangon. – Az igazgatótanács harminc perc múlva rendkívüli ülést hív össze. Vance azt tanácsolja nekik, hogy azonnal szakítsanak meg minden kapcsolatot Marcussal. Nyilvános nyilatkozatot akarnak kiadni, amelyben száz százalékban Dr. Bennettet hibáztatják, mint egy szélhámos sebészt, aki hazudott az adminisztrációnak. A kórház a farkasok elé fogja vetni, hogy megmentse magát egy több millió dolláros felelősségbiztosítási pertől.

Vance-re meredtem. „Egy haldokló embert fogsz bűnbaknak használni?”

– Ezt az intézményt védem – vágott vissza Vance simán. – Dr. Bennett önző és etikátlan módon járt el. Ő egy teher. A kuratórium szavazni fog a szerződésének felbontásáról és a jogi kártalanításának érvénytelenítéséről. Ami azt jelenti, Mrs. Bennett, hogy amikor a Brooks család beperli… közvetlenül az Ön hagyatékát fogják beperelni. Elveszik a házát, a megtakarításait és mindent, amit önre hagyott.

– Claire – könyörgött David, előrelépve. – A Bizottság elvárja, hogy ott legyél. Vance azt akarja, hogy írj alá egy titoktartási megállapodást és egy olyan egyezséget, amely elismeri Marcus egyoldalú bűnösségét. Ha szembeszállsz velük, még mielőtt kiengednék az intenzív osztályról, jogi költségekkel temetnek el.

Kinéztem a tárgyaló ablakán. Esett az eső. A válási papírokra gondoltam, amiket ma reggel vittem be a kórházba. Arra a dühre gondoltam, amit akkor éreztem, amikor készen álltam rá, hogy lerázzam.

De Marcus nem szörnyeteg volt. Egy mélységesen hibás, rémült ember, aki azt hitte, hogy elmenekülhet a halál elől, ha másokat megment. Az életét adta ennek a kórháznak. Feláldozta a házasságunkat, az ép eszét és az egészségét ezekért a steril folyosókért.

És most az öltönyös férfiak el akarták törölni.

Lassú, fortyogó tűz gyulladt a mellkasomban. Már nem egy gyászoló feleség kétségbeesett pánikra hasonlított. Egy nő jeges, kiszámított dühére, akinek már nem volt mit veszítenie.

Visszafordultam Vance-hez. Nem sírtam. Nem remegtem.

„Harminc perc?” – kérdeztem halálosan halkan.

Vance pislogott, megdöbbenve a hangnemtől. – Igen. A vezetőségi tanácsteremben.

– Jó – mondtam, miközben kisimítottam a blúzom gyűrődéseit. Davidre néztem. – Menj, ülj le a férjem mellé. Ha felébred, mondd meg neki, hogy a felesége gondoskodik róla.

„Claire, mit csinálsz?” – kérdezte David rémülten.

Elléptem a kórházi ügyvéd mellett, és csak egy pillanatra álltam meg az ajtóban, hogy visszanézzek rá.

„Meg fogom tanítani az Igazgatótanácsnak, hogy mit is jelent valójában megvédeni azokat az embereket, akiket szeretünk” – mondtam.

6. fejezet: A tárgyalóterem

A Seattle General legfelső emeletén található vezetői tanácsterem citromkrém és gyávaság szagát árasztotta.

Tizenkét igazgatósági tag ült egy hatalmas tölgyfa asztal körül, mindannyian sötét, drága öltönyben. Az asztalfőn Richard Sterling, a kórház vezérigazgatója ült, aki jótékonysági gálákon kezet fogott velem, és a férjemet a sebészeti személyzet „koronaékszerének” nevezte. Most még a szemembe sem nézett.

Vance, az ügyvéd, a terem elején állt, és egy üres bőrfotel felé intett az asztal túlsó végén.

– Mrs. Bennett, kérem, foglaljon helyet – mondta Sterling, hangja csöpögött a begyakorolt ​​együttérzéstől. – Tudjuk, hogy ez egy elképzelhetetlenül nehéz nap az Ön számára. De foglalkoznunk kell a Daniel Brooksot érintő válsággal.

Nem ültem le. Lassan odamentem az asztal végéhez, mindkét kezemmel a csiszolt fára támaszkodtam, és előrehajoltam.

– Hagyjuk a részvétnyilvánítást, Richard – mondtam, és a hangom visszhangzott az üvegfalakon. – Három emelettel lejjebb kómában fekszik a férjem. Mondd el pontosan, mit tervezel.

Sterling megköszörülte a torkát, és idegesen Vance-re pillantott.

Vance vette át a szót. „Mrs. Bennett, férje súlyos orvosi etikai vétségének fényében a kórház nem tud jogi védelmet nyújtani neki. Sajtóközleményt készítünk elő, amelyben kijelentjük, hogy Dr. Bennett eltitkolta halálos betegségét az adminisztráció elől. Azonnali hatállyal felbontjuk a szerződését indokolt indoklással. Itt van egy dokumentum, amit alá kell írnia, amelyben elismeri Dr. Bennett kizárólagos bűnösségét, ami korlátozza a kórház PR-kitettségét.”

Egy vastag papírcsomagot csúsztatott végig az asztal hosszán.

Nem néztem rá. Sterlingre szegeztem a tekintetemet.

– Szóval, ez a darab lényege? – kérdeztem. – Azt az embert, aki a kardiológiai osztálytokat építette, egy busz alá dobjátok, hogy a donorok ne ijedjenek meg?