Aznap éjjel, amikor váratlanul hazaértem az üzleti útról, és a sötétben fekve találtam a várandós feleségemet – a selyem hálóingét visszájára fordulva, a padlón pedig egy átázott törölközőt és sötét foltokat látva –, valami jéghideg szorította össze a mellkasomat, még mielőtt felfogtam volna, mi történik.

„Van szívverés” – mondta az orvos.

Clara elakadt a lélegzete, és éreztem, hogy elgyengülnek a térdeim. Megkönnyebbülés jött, de nem teljesen. Még mindig voltak kockázatok, még mindig voltak bizonytalanságok.

Ránéztem – a sápadt arcára, ruhája eltorzult varrásaira, a nőre, akit majdnem összetörtem a kétségeimmel. Később, egy csendes, reggeli fénnyel teli szobában kinyitotta a szemét, és figyelmesen rám nézett.

„Ethan… kérdeznem kell valamit.”

“Bármi.”

Állta a tekintetemet.

„Ha anyád bizonyítékot kér…”

Szünetet tartott.

„…te is kérni fogod?”

Ezúttal nem volt hová bújnom.