Felléptem a rövid lépcsőn a színpadra. Victor odébbállt, hogy elálljon, arca sápadt a hirtelen támadt pániktól. „Haley, mi a fenét csinálsz? Tűnj innen!”

– Azért vagyok itt, hogy átadjak egy ajándékot a babának – mondtam, a hangom tisztán szólt Victor hajtókáján lévő mikrofonon keresztül.

Kinyitottam a kezemben tartott elegáns bőrmappát. Előhúztam egy vastag köteg orvosi dokumentumot, és az aranyozott emelvényre vágtam őket, pont Margaret beszédjegyzetei fölé.

– Beszéljünk a biológiai hiányosságokról, Margaret – jelentettem be, és a rémült elit tengeréhez fordultam. Nem sikítottam. A hangom jéghideg volt. – Öt éven át hibás gépnek nevezett. Minden vacsorán megalázott, örököst követelt. A fia pedig ott ült, és a tragikus áldozatot játszotta.

Felvettem az első dokumentumot, és a magasba tartottam.

„Ez Victor hiteles, szerkesztetlen urológiai jelentése Dr. Aristól. Victor súlyos, visszafordíthatatlan azoospermiában szenved. Egyetlen spermiumot sem termel. Teljesen, véglegesen steril.”

A bálteremből érkező zihálás kiszívta az oxigént a teremből. Margaret hevesen ringatózott divattervezői magassarkúján.

– Nem – suttogta Margaret, a fejét csóválva. – Az lehetetlen. Nézd csak az unokámat! Viktor termékeny nőre talált!

– Victor talált egy tranzakciót – javítottam ki hidegen, miközben elővettem a második dokumentumot. – Ez egy jogilag hitelesített DNS-teszt. A fiúnak semmilyen genetikai kapcsolata nincs a Vance családdal. Chloe már terhes volt, amikor Victor beköltöztette egy luxuslakásba, amit a szoftvercégemtől elsikkasztott pénzből finanszírozott.

Közelebb léptem Margarethez, ügyelve arra, hogy minden egyes szótagot halljon a saját pusztulásából.

„Fizetett egy lánynak, hogy színleljen, és ne kelljen szembenéznie a szörnyű elvárásaiddal, Margaret. Évekig tartó gyötrelmes hormoninjekcióknak és műtéteknek vetett alá, miközben pontosan tudta, hogy ő az, aki vaktöltényeket lő, csak hogy megvédje a szánalmas egóját. Az egész vérvonalad egy bérelt kellék.”

Margaret egy torokhangú, primitív, abszolút őrülettel teli sikolyt hallatott. Az arisztokratikus álca eltűnt. Vad, dühös tekintetét Victorra fordította, felemelte a kezét, és egy undorító csattanással arcon csapta.

„Te undorító, gyenge, szánalmas szélhámos!” – ordította Margaret, és a mellkasát markolászva térdre rogyott a színpadon. Kapkodva zihált, ahogy a romba dőlt örökségének valósága összetörte.

Victor zokogó anyja fölött állt, arca vörösen égett. A szemében látható megaláztatás gyorsan színtiszta, szociopata rosszindulattá változott. Közel lépett hozzám, tudomást sem véve a hátsó sorban ülő sajtó villogó kameráiról.

– Azt hiszed, nyertél? – sziszegte Victor a fülembe, a hangja csöpögött a méregtől. – Épp most üzentél hadat. Holnap lesz a Novatech B sorozatú fejlesztése. Én irányítom a háttérarchitektúrát. Ha ezt nyilvánosan nem vonod vissza, és nem adod át a részvényeimet, aktiválom a kill switch-et. Porig égetem az életed munkáját, és végignézheted, ahogy a céged meghal.

Sötét, győzedelmes vigyorral mosolygott. De fogalma sem volt, mi vár rá az árnyékban.

A gála másnapján a seattle-i tech-szcéna lángokban állt a botrány miatt, de én teljes mértékben a Novatech túlélésére koncentráltam.

Victor bezárta magát a vezetői irodájába. Sikeresen kizárta mérnöki csapatunkat a fő bemutató környezetből. A B sorozat bemutatása – egy élő, interaktív előadás az ország ötven legagresszívabb kockázati tőkés befektetője számára – másnap délelőtt 10 órára volt kitűzve.

Victor behívott az irodájába. Az íróasztala mögött ült, rongyosnak, de rendkívül veszélyesnek tűnt. Átcsúsztatott egy szerződést az üvegen.

„Aláírd az alapítói tőkéd tizenhét százalékát, Haley” – követelte Victor, miközben a papírra koppintott. „És fogalmazz meg egy nyilvános nyilatkozatot, amelyben azt állítod, hogy a tegnapi napot az apád miatti gyász okozta pszichotikus összeomlásod volt. Tedd meg, vagy holnap délelőtt 10-kor lefuttatok egy árnyékszkriptet, amely véglegesen törli az alapvető adatbázisainkat. Elveszítjük a finanszírozást, csődbe megyünk, és te mindent elveszítesz.”

Mereven bámultam a férfit, akit valaha szerettem. Nem csak egy hűtlen házastárs volt; egy vállalati terrorista, aki fegyvert tart az alkalmazottaim fejéhez.

– Időre van szükségem – mondtam, és erőltettem, hogy a kezem kissé remegjen, a rémült áldozatot játszva. – Nem mondhatok le csak úgy a cégről.

– Holnap reggelig van időd – gúnyolódott. – Játssz rendesen, Haley.

Kiléptem az irodájából, és beszálltam a privát liftbe. Abban a pillanatban, hogy az ajtók becsukódtak, a remegésem megszűnt. Elővettem a telefonomat, és felhívtam Derek Mitchellt.

Derek közismerten briliáns, visszahúzódó kiberbiztonsági építész volt. Ami még fontosabb, egy olyan ember volt, akinek a főiskolai tandíját titokban, névtelenül finanszírozta elhunyt apám. Amikor Derek megtudta, hogy ki vagyok, feltétlen hűséget fogadott nekem.

Derekkel egy ablaktalan, földalatti szerverszobában találkoztam, három mérföldre a Novatech campusától.

„Megtaláltuk az árnyékfrissítést, amit a telepítési folyamatba injektált” – mondta Derek, miközben szeme több monitor tükörképétől csillogott. „Ez egy mocskos kártevő. Ha a prezentáció alatt kiadja a végrehajtási parancsot a fő termináljáról, az formázza a tesztelésre szolgáló szervereket és megrongálja a biztonsági mentéseket.”

„Le tudnád törölni?” – kérdeztem kalapáló szívvel.

Derek elmosolyodott, lassú, ragadozó vigyorral, amitől őszintén örültem, hogy mellettem áll. „Ha kitörölnéd, az riasztaná. Csak írna egy másikat. Nem, Haley. Nem fogjuk hatástalanítani a bombáját. Újra fogjuk huzalozni.”

A következő tizennégy órában Derek és árnyékmérnökökből álló csapata digitális műtéteket hajtott végre. Nem állították le Victor végrehajtási parancsát; megváltoztatták a hasznos teher célállomását.

A bemutató napján reggel 8:00-ra visszamentem Victor irodájába. Fogtam a tollat, és aláírtam a részvényátruházási szerződést.