Nem tudtam, mit válaszoljak neki. Mit mondhattam volna? Hogy minden rendben lesz? Hogy Julian nem akart megölni minket, pedig egyértelmű volt, hogy megtette? Hogy valahogy ez a rémálom úgy ér véget, hogy sértetlenül megússzuk?
Már semmiben sem voltam biztos. De meg kellett próbálnom. Hinnem kellett, hogy ha túléljük ezt, az nem csak a véletlen műve lesz. Harcolnunk kellett.
– Maradj csendben, Evan! – suttogtam remegő hangon. – Jól leszünk. Itt biztonságban vagyunk.
Bólintott, hozzám simult, apró teste remegett a sötétben.
Egyre hangosabbak lettek a léptek odakint, ahogy a tisztek végigjárták a házat. Már hangokat is hallottam, parancsok és kérdések kórusát. A levegőben fokozódott a feszültség, a történések súlya rám nehezedett.
Aztán egy ismerős hang vágta át a zajt.
„Megkaptuk a feleség 911-es hívását. Él.”
Julian volt az. A hangja rekedt volt a frusztrációtól, és volt benne valami olyan hideg, olyan kiszámított, hogy végigfutott a hátamon a hideg. Fogalma sem volt róla, hogy még élünk.
Sikítani akartam, kirohanni és a kint várakozó rendőrök karjaiba vetni magam, de tudtam, hogy várnom kell. Egyetlen rossz mozdulat, és máris a karmai között lehetünk, mielőtt a rendőrség egyáltalán rájönne, mi történt.
Újabb pillanatnyi csend következett, mintha a világ várakozásban megállt volna. Aztán hallottam a bejárati ajtó nyílásának tisztán hallható hangját. Léptek csoszogtak be, és egy ismeretlen és szigorú hang kiáltotta: „Rendőrség! Nyissák ki az ajtót!”
Éreztem, hogy Evan megfeszül mellettem, és visszatartottam a lélegzetemet, miközben az ujjaimmal befogtam a száját, hogy csendben maradjon.
A zárban csilingelő kulcsok hangja, majd az ajtó nyikorgása volt a legszebb hang, amit valaha hallottam. Megkönnyebbülés hulláma öntött el, de gyorsan követte a kijózanító valóság, hogy korántsem vagyunk biztonságban.
Egy tiszt lépett be a fürdőszobába, arcán aggodalom és eltökéltség volt. Magas volt, éles szemekkel, amelyek mintha egy pillanat alatt átfésülték volna a szoba minden zugát.
– Asszonyom – mondta halkan, és letérdelt elém –, jól van? Megérkeztünk. Most már biztonságban van.
Nem volt erőm válaszolni. A könnyeim kéretlenül patakokban folytak, szabadon folytak le az arcomon. Legszívesebben a karjaiba omlottam volna, hogy átérezzem a pillanat súlyát, de tudtam, hogy még van mit tennem.
– Hol van a férje? – kérdezte a rendőr halk, komoly hangon.
Kényszerítettem magam, hogy egyenletesen vegyem a lélegzetemet. „Elment. Ő… ő mérgezett meg minket.” A hangom remegett a szavaktól, a történtek valósága még mindig leülepedt bennem. „Ő… ő már régóta tervezi. Meg akart ölni minket.”
A tiszt tekintete elsötétült a megértéstől. Élesen bólintott, felállt, és intett egy másik tisztnek az ajtón kívül.
„Maradj itt” – mondta. „Mindent elintézünk. Nem vagy többé egyedül.”
Miközben a rendőrök elkezdték biztosítani a házat, magamhoz öleltem Evant. Még mindig sápadt volt, lélegzete felületes, de az ujjai az enyémek köré fonódtak, és a rémisztő bizonytalanság pillanatába sodortak.
Kint folytatódott a káosz. Hangok csapkodtak, parancsok harsogtak, és a helyzet súlya áthelyeződött, ahogy Julian tettének teljes mértéke kezdett kibontakozni. Csak találgatni tudtam, mi történik most a házban, de nem kételkedtem benne, hogy az igazság hamarosan kiderül.
Nem sokkal később egy új hangot hallottam – egyet, akit nem ismertem. Egy nő hangját, hűvösen és összeszedetten. „A méregnyomok az ételben meggyőzőek. Növényvédőszer-koncentrátum. Elég ahhoz, hogy csendben megöljön két embert.”
A szívem összeszorult. Julian nem csak úgy tervezett megölni minket. Módszeres, számító volt, ügyelt arra, hogy a „balesete” természetes okként tűnjön fel. Működött volna, ha a sors nem fintorog ellene. Mrs. Ellery.
Emlékeztem a szomszédasszonyra, arra a magába zárkózó nőre, aki mindig is kicsit különc volt. Látta gyanúsan mozogni aznap este, hallott részleteket a beszélgetéséből, és amikor látta, hogy összeesünk, tudta, hogy valami nagyon nincs rendben. Habozás nélkül cselekedett.
Hálát éreztem iránta, egy idegen iránt, aki mindent kockáztatott, hogy megmentsen minket, akivel alig beszéltem korábban. Ő mentette meg az életünket.
Ahogy a percek órákká nyúltak, Evannel ültem a fürdőszobában, a körülöttünk lévő csend egyre nyomasztóbbá vált. A történtek súlya kezdett leülepedni, de félretoltam. Átvészeltük az éjszakát. Éltünk, és ez jelentett valamit.
De a csata nem ért véget. Csak a kezdet volt. Juliannak volt egy terve, és most nekem kellett biztosítanom, hogy az ne sikerüljön. Szembesülnie kell tettének következményeivel, én pedig gondoskodom róla.
Két órával később egy mentőautó hátsó ülésén ültem, Evan mellettem, amikor megérkezett egy Rowena Harper nevű nyomozó. Komoly arccal közeledett felém, és helyet foglalt mellettem.
– Őrizetbe vettük – mondta halkan, nyugodt hangon. – A férje már beszél. De van még valami. Találtunk valamit, ami mindent megváltoztathat.
Felnéztem rá, alig fogtam fel szavai súlyát. „Hogy érted ezt?”
Harper közelebb hajolt. – Julian bérelt egy raktárt. Más néven. Van ellene házkutatási parancsunk. Évek óta tervezi ezt.
Összeszorult a gyomrom. Az egész – ahogy viselkedett, ahogy hazugságainak hálójába húzott minket – egy gondosan kidolgozott terv volt.
Nem akartam többet tudni, de nem volt más választásom.
– Szükségünk lesz rád, hogy velünk gyere – mondta Harper. – Vannak bizonyítékok, amelyek mindent megváltoztathatnak.
