Chayo néni már várt rám három zsákkal, két dobozzal, egy lefedett vödörrel és egy Beto nevű harmincéves unokaöccsével, aki úgy tűnt, képes egymaga cipelni egy hűtőszekrényt.
„Mi az ott?” – kérdeztem, és egy hatalmas zsákra mutattam.
-Hagyma.
– És a vödörben?
—Chili ecetben.
Úgy döntöttem, nem teszek fel több kérdést.
Délben üzenetet küldtem Raúlnak:
„Ma hat órakor elmegyek anyám lakásába a kék mappájáért és a könyvéért.”
Kevesebb mint húsz másodperc alatt válaszolt.
„Ne menj el. Majd én hozom őket neked.”
„Köszönöm, de inkább magam mennék.”
Csörögni kezdett a telefon.
Nem válaszoltam.
Öt negyvenkor értem oda anyám házához.
Felmentem a harmadik emeletre, és kinyitottam az eredeti kulcsommal, egy olyan másolattal, amiről Raúl nem tudott.
Mielőtt beléptem, olyan erős virágillatot éreztem, hogy tudtam, ki van bent.
Zene szólt a szobában.
Két nyitott bőröndöt találtam a folyosón.
Bementem a hálószobába.
És össze kellett szorítanom a fogam.
Anyukám ruhái halomban hevertek az ágyon.
A ruháit elővették a szekrényből.
Helyettük élénk színű blúzok, flitteres kabátok és anyósom ruhái lógtak ott.
Ofélia, bordó melegítőben, anyukám egyik fiókját ürítette.
-Jó napot.
Ugrott.
– Mariana! Mit csinálsz itt?
– Ugyanezt kérdezhetném tőle.
Ophelia gyorsan visszanyerte arroganciáját.
– Raúl engedélyt adott nekem.
– Raúl nem ennek a háznak a tulajdonosa.
– Ó, ne túlozz. Lucía kórházban van. A ház romokban hevert. Különben is, nyugalomra és csendre van szükségem.
A szétszórt ruhákra néztem.
– Miért vetted el anyám holmiját?
Ofélia megvetően intett.
– Mert helyet foglalnak. Dobozokba teszem őket, és elküldöm a szobalány szobájába. Amikor beköltözöl, kényelmesen kell érezned magad.
Aztán mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni.
„Különben is, Mariana, realisztikusnak kell lennünk. Az édesanyád öregszik. Senki sem tudja, meddig bírja még itt egyedül.”
Mozdulatlanul maradtam.
Anyám már három napja kórházban volt, és az a nő már úgy beszélt a házáról, mintha örökségre számítana.
– Ezt gondolod?
– Ne drámázz ennyire. Csak szedd össze a papírjaidat és menj el. Raúlnak biztosan éhesnek kell lennie.
Elővettem a telefonomat.
– Először is szeretnék mutatni valamit.
Megnyitottam egy videót, amit Chayo néni küldött nekem húsz perccel korábban.
Felhangosítottam.
Mosolygó arca jelent meg a képernyőn.
Mögötte azonnal felismertem Ophelia szobáját.
– Marianita! Megérkeztünk! Köszönd meg Ofeliának, hogy használhattuk a házát.
Az anyósomnak elállt a lélegzete.
A videón Beto egy hatalmas zsákot cipelve tűnt fel.
„Tedd a hagymákat a nappaliba, Beto!” – kiáltotta Chayo. „Oda, a szőnyeg mellé, hogy kiszellőzhessenek.”
-HOGY?
Ofélia majdnem kikapta a kezemből a telefont.
A videó folytatódott.
– És nézd, találtunk egy nagy vödröt a fürdőszobában. Tökéletes a káposztának, amit hozott. Nagyon kényelmesen fogunk elférni. Talán januárig.
Ofélia elsápadt.
—Tapétázzunk…
Aztán Beto megjelent a felvételen, amint egy újabb zsákot húz végig anyósom kedvenc szőnyegén.
A videó véget ért.
Néhány másodpercig senki sem szólt semmit.
Aztán Ofélia lassan rám emelte a tekintetét.
– Mit csináltál?
Mosolyogtam.
– Pontosan ugyanúgy, mint te.
És Raúlnak még mindig ki kellett derítenie, hogy a két nő közül melyik fogja valójában elveszíteni a házát aznap éjjel.
3. RÉSZ
–Vigyétek ki a házamból, azonnal!
Ofélia olyan hangosan sikított, hogy valószínűleg hallották lent a lépcsőn.
Nyugodtan letettem a telefont.
-Mert?
– Mert az én házam!
– Milyen kíváncsi.
– Ne légy már vicces!
„Nem akarok viccelődni, Ofelia. Próbálom megérteni a logikádat. Öt perccel ezelőtt azt mondtad, hogy egy üres házat nem szabad elpazarolni.”
Dühösen meredt rám.
– Az nem ugyanaz!
– Magyarázd el nekem a különbséget.
– Mert az a ház az enyém!
– És ez anyukámtól van.
Kinyílt a szája, de nem jött ki hang a torkán.
Amióta ismerte, Ofélia most először tűnt úgy, hogy olyan problémába ütközött, amit nem tud megoldani azzal, hogy hangosabban beszél, mint mások.
Hirtelen elővette a mobiltelefonját.
– Felhívom Raúlt.
-Előre.
Keret.
A férjem szinte azonnal válaszolt.
– Raúl! – sikította. – A feleséged hozta be Rosariót a házamba!
Hallottam a férjem zavart hangját onnan, ahol voltam.
-Hogy?
– Chayo nénikéd a lakásomban van! Betóval! Zsáknyi hagymával! És tett valamit erjeszteni a fürdőszobámba!
Csend lett.
Aztán Raúl megkérdezte:
— Hogyan kerültek be?
Ofélia rám nézett.
– Néhány kulccsal!
Felvontam a szemöldököm.
– Veszélyes mások kulcsait átadni, nem igaz?
Anyósom megértette a célzást.
-Csendben maradj!
Visszament a telefonhoz.
– Gyere, kapj el most azonnal! És akkor kihozzuk azt a nőt!
Raúl válaszolt valamit, amit nem hallottam.
Ofélia letette a telefont, és elkezdte pakolni a holmiját.
Már nem hajtogatta gondosan a blúzait.
Eldobta őket.
Zoknikat vett elő a fiókból, felvett egy kozmetikai táskát, és három pár cipőt tett egy bőröndbe.
Már elmész?
– Ne gúnyolódj velem.
– De csodálatos itt a levegő. Nézd, milyen szép a park!
– Engem egy cseppet sem érdekel a park!
– És a hörgőid?
Úgy nézett rám, hogy attól a növények elhervadnának.
– Az a nő tönkre fogja tenni a lakásomat.
– Biztosan nagyon jól fog vigyázni a birtokra.
– Nem ismered Rosariót!
– Igen, ismerem. Azért hívtam fel.
Ofélia olyan erősen csukta be a bőröndöt, hogy a cipzár nyikorgott.
