Felfedeztük, hogy Alejandro az elmúlt nyolc hónapban Valeria háza közelében bérelt egy lakást. Néha hétvégén odavitte a gyerekeket, amikor azt hittem, hogy az apai nagyanyjuknál vannak.

De az utolsó csapást az jelentette, amikor az üzenetek elemzése során rábukkantak egy beszélgetésre az óvodai incidens előtti estéről.

Valeria: „Még ébren van?”

Alejandro: „Már nem. Alig adtam neki valamit. Végül elaludt.”

Valeria: „Alejandro, megmondtam, hogy ne használd azt.”

Nem érkezett válasz.

Az ügyvédje azt állította, hogy egy gyermekeknek szánt antihisztaminról beszéltek.

Aztán folytatták a beszélgetés többi részét.

Később, amikor Sofia a sürgősségire került, Alejandro ezt írta:

„Ha kérdezik, mondd, hogy valami rosszat evett.”

Valéria így válaszolt:

„Nem fogok hazudni a gyógyszerről.”

Azt válaszolta:

„Akkor ne mondj semmit.”

Azt hittem, a legrosszabbat hallottam.

Hibáztam.

Valeria ismét tanúskodni kért, és mielőtt elkezdte volna, mondott egy mondatot, amitől Gabriela lassan becsukta a mappáját.

–Alejandro pontosan tudta, mit adott Sofiának… és én tudom, miért félt annyira kórházba vinni.

Ezzel véget ért az előzetes interjú.

És amikor Gabriela elmesélte, milyen dokumentum jelent meg az imént, tudtam, hogy a házasságommal kapcsolatos igazság még nem fedte fel a legsötétebb oldalát.

3. RÉSZ

A dokumentum egy recept másolata és egy jegyzet volt, melyeket Beatriz, Alejandro édesanyjának aktáiból találtak.

Beatriz betegsége egyik szakaszában súlyos álmatlanságban szenvedett, és ellenőrzött dózisú nyugtatót írt fel neki. Halála után a családnak meg kellett szabadulnia a maradéktól. Alejandro több dobozt és üveget gyűjtött össze.

Ez megmagyarázta, honnan származik a drog.

Nem magyarázta meg, miért került az egyikre a lányom neve.

Valeria egy ügyvéd kíséretében érkezett a második kihallgatásra. Én nem voltam jelen. Gabriela úgy érezte, a legjobb, ha a nyilatkozatokat a megfelelő csatornákon keresztül teszik meg, és nem fakasztják személyes konfliktusba az ügyet.

Valeria elmesélte, hogy Alejandro már jóval azelőtt elkezdte hozni az ikreket a lakásba, hogy válást kért tőlem. Szerinte a különválásunk „már eldőlt”. Bevallotta, hogy tudta, hogy még mindig házasok vagyunk, bár azt állította, hogy Alejandro többször is azt mondta neki, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni a szakítást.

Ez fájt, de már nem érdekelt, amikor a következő dolgot hallottam.

Sofia nehezen aludt el abban a lakásban. Sírt, könyörgött, hogy hazamehessen, és engem is keresett. Mateo általában ébren maradt mellette.

Alejandro kezdett kétségbeesni.

„Ha nem alszanak, holnap elviselhetetlenek lesznek” – mondta.

Egyik este megemlítette, hogy az anyja használt valami cseppet, amitől gyorsan elaludt. Valeria azt hitte, viccel.

Nem vicc volt.

Felismerte a palackon lévő kézírást is.

Az övé volt.

Hetekkel a sürgősségi incidens előtt Alejandro megkérte, hogy írjon használati utasítást több dobozra is, mert „mindig mindent elfelejt”. A nő azt írta, hogy „Sofi. Éjszaka. Négy”, mert – állítása szerint – Alejandro pontosan ezeket a szavakat diktálta neki. Azt állította, hogy azt hitte, előzetesen jóváhagyott csecsemőszirupról van szó.

Amikor rájött, honnan származik valójában a folyadék, vitatkozni kezdett vele.

Ezért létezett az üzenet: „Megmondtam, hogy ne használd azt.”

A kutatók nem vették készpénznek a lány verzióját. Összehasonlították a dátumokat, üzeneteket, orvosi feljegyzéseket, óvodai órarendeket és a gyerekek értékeléseit. Egyetlen darabnak is lehetne más magyarázata. Együttesen elkezdtek mintát kialakítani.

A legnehezebb az volt kideríteni, mit mondott Matthew.

A szakmai jelentés összefoglalta a lényeget.

Egyik este Mateo látta, hogy az apja italt kínál Sofiának.

– Nem akarom, rossz íze van – tiltakozott a nő.

– Fogd be, és aludj el – felelte Alejandro.

Sofia nagyon gyorsan elaludt. Kora reggel Mateo felkelt, hogy kimenjen a fürdőszobába. Mielőtt elment volna, megérintette a húgát.

Nem reagált.

Újra megmozdította.

Semmi.

Mateo odaszaladt az apjáért. Alejandro bement, megnézte, hogy van-e a lány, és azt mondta:

– Hagyd békén. Később felébred.

– Nem ébred fel – erősködött Mateo.

Alejandro elvesztette a türelmét.

–Már megmondtam, hogy hagyd békén! Ne mondd el anyukádnak, és aludj vissza.

Ez a mondat ragadt meg a fiam fejében.

Nem egészen arról volt szó, hogy „legközelebb nem hagyja felébredni”, ahogy a meghallgatáson mondta. A szakemberek elmagyarázták, hogy egy négyéves összekeveri az időt, a félelmet és az emlékeket, amikor megpróbál leírni valamit, amit nem ért.

De volt valami, amit lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni: Mateo megérezte, hogy a húga veszélyben van, és hogy az apja el akarja titkolni.

A sürgősségi incidens reggelén Valeria túl álmosnak találta Sofiát, és követelte, hogy vigyék kórházba.

Alejandro visszautasította.

– El fog múlni.

– Nem normális.

– Ha kórházba viszem, meg fogják kérdezni, hogy mit vett be.

Valeria azzal fenyegetőzött, hogy mentőt hív.

Csak ezután vitte Alejandro a két gyereket egy kis magánklinikára, nem abba a kórházba, ahová általában vittük őket. Útközben megkérte, hogy ha valaki kérdezné, mondja meg, hogy Sofia valami romlottat evett.

Az ápolói levél részben megerősítette ezt a beszámolót.

Szégyelltem magam, amiért minden este azon tűnődtem, hogy mije lehet Valeriának, ami nekem nincs.

Most ez a kérdés abszurdnak tűnt számomra.

A probléma sosem az volt, hogy egy másik nő „jobb” volt nálam. A probléma az volt, hogy a férfi, akivel hét évig aludtam, felépített egy második életet, és hogy kényelmesen tartsa, a gyermekeink szükségleteit akadályként kezdte kezelni.