Tamás egész éjjel lovagolt az orvos keresésében. Minden imát elmondott, amire csak emlékezett, megígérve, hogy mindenét feladja, ha Isten megmenti őket.

Hajnalban tért vissza.

Már túl késő volt.

Inés és Mateo meghaltak, mielőtt a nap teljesen beragyogta volna a haciendát.

„Egész úton imádkoztam” – mondta Tomás. „Egy orvossal tértem vissza, és két kihűlt holttestet találtam. Másnap elhagytam a kápolnát, elégettem Anselmo atya leveleit, és belevéstem azt a jelet. Ha Isten nem akart meghallgatni azon az egy estén, amikor igazán könyörögtem neki, azt hittem, nincs több mondanivalónk egymásnak.”

Mercedes eltemette a férjét és elvesztette a kis földjét egy csalárd adósság miatt. Tudta, mennyire fájhatnak azok az egyszerű szavak, amelyeket egyesek a szenvedőknek mondanak.

Nem mondta el neki, hogy mindez egy terv része.

Nem mondta el neki, hogy Inés és Mateo jobb helyen vannak.

– Tomás, sosem hagytad abba az imádkozást.

Dühösen felemelte a fejét.

Nem hallottál engem?

– Azon a napon, amikor megérkeztem, azt mondta, segítségre van szüksége, hogy visszataláljon Istenhez. Ez is egy ima volt. Először a sors megváltoztatását kérte. Most azt kéri, hogy te változz meg.

Tamás nem válaszolt.

Másnap reggel a táblát kettétörve találták a fagyott füvön.

Valami kezdett gyógyulni.

Eusebio Barragán azonban hónapok óta tervezte, hogy elfoglalja a Los Álamoson átfolyó patakot. Ez volt a régió egyetlen állandó vízforrása, és tudta, hogy egy gyász által megtört ember könnyű préda.

Először éjszaka kivágott egy kerítést. Több tucat szarvasmarha megszökött, Tomás pedig két napot töltött azzal, hogy összeterelje őket.

Aztán jött a tűz.

Mercedes füstoszlopot látott felemelni a keleti legelőről. A lángok a heves szél által fújva az istálló és a takarmánytároló felé haladtak.

Tomás vizes takarókkal futott.

A Mercedes pont az ellenkezőjét tette.

Befogott egy lovat az ekébe, és egy csupasz földdarabot nyitott a tűz elé. A lángok olyan közel voltak, hogy megperzselték a szoknyáját.

„Mercedes, gyere vissza!” – kiáltotta Tomás.

Folytatta a szántást.

A ló megijedt és felágaskodott. Mercedes elesett, de megragadta a gyeplőt, visszapattant, és befejezte a lovaglást.

A tűz elérte a megzavart földet.

Nem volt mit fogyasztanom.

Abban a pillanatban elkezdett esni az eső.

Nem egy villámcsapás volt tiszta égbolton. A felhők már órák óta gyülekeztek a hegyek felett. De pont akkor kezdett el esni az eső, amikor a korlát elkezdett leomlani.

Tomás térdre esett a sárban, a keze tele volt hólyagokkal.

Arcát az eső felé emelte.

És két év után először imádkozott.

Mercedes hallgatott. Néhány szó, amit egy sebesült férfi és az elveszettnek hitt Isten váltott, senki másnak nem volt a fülébe tárva.

Két nappal később Eusebio két fegyveres férfi kíséretében érkezett meg. Hamisított dokumentumot vitt magával.

„Írja alá a patak átadását” – parancsolta –, „mielőtt újabb baleset történik. A tűz kiszámíthatatlan. Szörnyű lenne, ha elérné a házat, miközben az a nő és a gyermeke alszanak.”

Tomás bement és puskával tért vissza.

Ahogy megrakodták, a fémes hang visszhangzott az udvaron.

Eusebio abbahagyta a mosolygást.

Mercedes lelépett a folyosóról, és a kezét Tomás karjára tette.

– Ha lő, az minden rólad elmondott hazugságot igazzá tesz.

– Megfenyegette Lupitát.

„Tudom. De szüksége van rád egy kétségbeesett férfiként, akinek már nincs mit veszítenie. Láttam, ki vagy valójában. Láttam azt az embert, aki átment egy tűzfalon, hogy megvédjen minket. Láttam azt az embert, aki letérdelt a sárba, és megtalálta a visszavezető utat. Ne hagyd, hogy egy gyáva újra ellopja a lelked.”

Néhány másodpercig senki sem mozdult.

Tomás leengedte a puskát.

„Hagyd el a földemet” – mondta Eusebionak. „Válaszomat a hatóságoktól és Istentől fogod megkapni. Nem ettől a fegyvertől.”

Eusebio dühösen távozott.

Másnap reggel Tomás felnyergelte a lovát, és ugyanazon az úton lovagolt végig, amelyen az orvost kereste.

A mise alatt belépett a kápolnába.

Mindenki felismerte őt. Ő volt az az ember, aki elutasította a látogatásaikat, elégette a leveleiket, és megtiltotta Istennek, hogy belépjen az otthonába.

Tamás levette a kalapját.

–Segítségre van szükségem.

Senki sem ítélte el.

Az idős Anselmo atya lassan előrelépett, és a vállára tette a kezét. Aztán az egész közösség felállt.

Eusebio bukását nem egy golyó okozta, hanem egy régi egyházközségi könyv.

Az utolsó oldalakon Los Álamos eredeti határainak feljegyzése található, amelyet 30 évvel korábban írtak. A feljegyzés egyértelműen leírja a patakot a Villaseñor birtok részeként.

Amikor a bíró Anselmo atyával és több tanúskodni hajlandó szomszéddal megérkezett, Eusebio hamisított okirata még 10 percig sem tartott.

Az egyik embere, aki rettegett attól, hogy börtönbe kerül, bevallotta, hogy Eusebio rendelte el a kerítés kivágását, és ő gyújtotta fel a tüzet.

Eusébiot letartóztatták.

Döntő hibát követett el: az egész tervét abban a hitben építette fel, hogy Tomás egyedül van.

Már nem volt az.

Decemberben esett le az első hó a hegyvonulatban.

Lupita már hozzászokott, hogy Tomás ölében ül, miközben az a számlákat nézi. Egyik este felnézett és megkérdezte:

– Mostantól az apám leszel?

Mercedes mozdulatlanul állt, kanállal a kezében.

Tomás a lányra nézett, de anélkül válaszolt, hogy levette volna a szemét az anyjáról.

– Ez nem olyan dolog, amit egyedül eldönthetek.