Több árus is megfordult.
Elkezdtek közeledni az első vásárlók.
Kevesebb mint öt perc alatt körülbelül harminc ember tettette, hogy tárgyakat néz, miközben mindent hallgatózott.
„Ne engedd, hogy bármihez is hozzányúljon!” – kiáltotta Monica. „Bizonyítékot helyezhet el!”
Nem válaszoltam.
Elővettem a kesztyűimet, és lassan felhúztam őket.
Adriana a múzeum régi kartotékkártyáit az asztalra tette.
– Doña Elena csak azonosítja a tárgyakat. Az ügynökök fogják kezelni őket.
Az első egy kis lőporkürt volt sárgaréz szerelvényekkel.
A címkén ez állt: „Mexikó, 19. század. 11 500 dollár.”
A múzeum látható számát lekaparták.
„A sárgarézgyűrű belsejében” – mondtam. „A dugó felőli oldalon. Ott egy 6-osnak, egy pontnak és egy pirossal írt 8-asnak kell lennie.”
Egy tiszt zseblámpával világított.
Megfordította a tárgyat.
Megállt.
-Itt van.
Morajlás futott végig a folyosón.
Adriana lefényképezte a számot.
Lourdes idegesen felnevetett.
– Ezt bárki leírhatta volna!
– Próbáljunk meg még egyet – válaszoltam.
Egy fekete bross volt, kristály alatt egy apró, befont hajszállal.
—A zár hátulján. 62.1.
A tiszt ellenőrizte.
—62.1.
Aztán jött egy szemüvegtok.
Egy zsebóra.
Egy régi fénykép egy tokban.
Egy kis óncsésze.
Egy vas tűzoltóautó, aminek hiányzott az egyik kereke.
Minden esetben először megmondtam, hol található a márka.
És csak ezután kezdett el kutatni az ügynök.
A.
A.
Három.
Négy.
Öt.
Hat.
Hét darab.
Mindannyiuknak túllépték a számláimat.
Mindannyian eltűntek a múzeumból.
Lourdes remegni kezdett.
Aztán megragadott egy másik fekete brosst, és felém tolta.
– Rendben, szakértő! Ezt is a magáénak vallja?
Megfigyeltem őt.
-Nem.
Pislogott egyet.
-Hogy?
– Az a bross nem a múzeum tulajdona.
Egy régiségkereskedő a szomszédos standról hangosan felnevetett.
– Nos, ez elválaszt téged attól is, ami jogosan a tiéd, Lourdes.
Az a pillanat megváltoztatta a légkört.
Addig egyesek azt gondolhatták, hogy kívülről tanultam a leírásokat, és mindent, amit látok, azzal vádolok.
De épp az előbb utasított vissza egy a többihez hasonló darabot.
Nem akartam Lourdes állását.
A holminkat akarta.
Monica kezdte elveszíteni az önuralmát.
– Tudja, hol vannak a jelek, mert ő maga tette oda őket!
– Pontosan – mondtam –. 1989-ben.
Joaquín felvett egy mappát.
– És itt van a jelentés abból az évből.
Felmutatott egy megsárgult papírlapot.
„6412 darab ellenőrizve. Minden darab rendelkezik majd egy második, diszkrét azonosítóval a belső ellenőrzés érdekében.”
Az aláírásom megjelent alul.
Lourdes az asztalokra mutatott.
– Eljöhetett volna már tegnap este!
Don Ernesto előrelépett.
– A helyiség kilenckor zárt. Azóta csak a biztonsági személyzetnek és nekem van kulcsunk.
Monica egyre gyorsabban és gyorsabban vette a levegőt.
–Akkor előre megtette. Tudta, hogy itt leszünk. Neki a repülőtéren kellett volna lennie!
Néma maradt.
Másodpercekig senki sem szólt semmit.
Adriana figyelte őt.
Én is.
Monica túl későn értette meg, amit az előbb mondott.
Léptem egyet közelebb.
– Miért „kellene” lennem a repülőtéren?
– Mert… mert repülőre mentél.
– Nem érkeztem meg.
– Tudom.
– Honnan tudtad aznap reggel?
Az arca elvesztette a színét.
– Írtam neked.
– Kilenc órakor. De fél kilenckor felhívtad Joaquínt, és elmondtad neki, hogy letartóztattak a tizennegyedik fiókban lévő pisztollyal.
Mónika az anyjára nézett.
Lourdes összeszorította a száját.
„Senki sem mondta, hogy fegyver” – folytattam. „Senki sem mondta, hogy egy repülőtéren van. Mert én soha nem voltam ott.”
– Láttam a bőröndödben.
– Igen. Láttad őt.
Most először remegett meg a hangom.
– Mert oda tetted.
Dániel, aki addig egy dobozzal a karjában távol maradt, lassan felemelte a fejét.
Adriana egy nyomtatott fényképet helyezett a zöld bársonyra.
Ez egy internetes kiadvány volt.
Ugyanaz a fegyver.
Ugyanaz az anyag.
A dátum tisztán látható volt.
Több mint egy hónappal az utazásom előtt.
– Ezt a darabot még augusztusban jelentették be – mondta Adriana. – Jóval azelőtt, hogy Elena felfedezte volna az elvesztését.
Lourdes felrobbant.
– Mindez miattad kezdődött!
Rám ordított.
– Azzal a karddal! Az egész város rajtam nevettetett!
–A szablya egy reprodukció volt.
– Tönkretettél engem!
– Csak elmondtam, hogy miről van szó.
– Mindig ezt csinálod! Mindig be kell bizonyítanod, hogy többet tudsz!
Aztán Mónika sírni kezdett.
– Azt mondtad, el kellene adnunk a darabokat!
Lourdes megfordult.
-Csendben maradj.
– Azt mondtad, évekig senki sem fogja ellenőrizni azokat a fiókokat!
– Fogd be a szád, Mónika!
– Amikor Elena megtalálta a lyukakat, azt mondtad, hogy őt kell hibáztatni.
A körülöttük lévők még azzal is felhagytak, hogy úgy tegyenek, mintha vásárolnának.
Lourdes egy lépést tett a lánya felé.
– Oda tetted a fegyvert.
– Mert ezt mondtad, fegyverrel senki sem habozna!
– És te voltál az, aki javasolta, hogy ezt az utazás alatt tegyük meg!
– De a te ötleted volt felhívni a repülőteret!
A két férfi elkezdte egymásnak ismertetni a tervet.
Nem kellett őket vádolnom.
Saját magukat vádolták.
Daniel még mindig a kezében tartotta azt a dobozt.
Úgy tűnt, nem érti, hogyan került oda.
Hirtelen megkérdezte:
– Monica… mibe csomagoltad a fegyvert?
Néma maradt.
– Azt kérdezem, mibe csomagoltad.
– Dániel…
– Az egyik zoknimban volt?
Mónika kinyitotta a száját.
És a lehető legrosszabb választ adta.
