A lakás északi szárnyán keresztül Diane csukott ajtaja alatt tompa, ismétlődő lövések szűrődtek be egy televízióban közvetített, valós bűncselekményen alapuló eljárásról. Majdnem hajnali kettőig volt ébren, bársony papucsában a parkettán kóborolt, és hangosan pletykált kihangosítón a bridzskörével arról, hogy a tetőtéri lakás központi légszűrője „kiszárítja a kényes hangszálait”.

Csontig érő, rendszerszintű fáradtság borzongása futott végig rajtam, miközben elfordítottam a kilincset a fő fürdőszoba ajtajára.

Nehéz és fülledt volt a levegő odabent, sűrűn terjengett a drága szantálfa fürdőolaj gazdag illatától, amivel Mark rendszeresen áztatott a szabadon álló kádunkban, miközben én Frankfurtból és Tokióból fogadtam az ügyfelek hívásait.

Mark a kaliforniai king size ágyunk kellős közepén feküdt, átlósan elterülve a négyszáz szálas egyiptomi pamut lepedőn. A libatollas paplan szorosan a törzse köré húzódott, biztonságosan a térdei közé gyűrve. Mélyen, nedvesen és zavartalanul lélegzett. Kezei – puhák, makulátlanok, bőrkeményedések és a legkisebb fizikai vagy szellemi munkanyomok nélkül – passzívan kuporogtak a párnája mellett.

Az ágy mellett álltam, túl kimerülten ahhoz is, hogy megkérjem, helyezze át a testsúlyát. Nem volt meg bennem az érzelmi potenciál, hogy lejjebb tegyem a termosztátot, vagy arrébb tegyem a kidobott, dizájner melegítőnadrágokat, amiket a matracom felén hagyott halomban.

Remegő karommal a tömör tölgyfa éjjeliszekrénynek támasztottam magam, és leültem a keskeny, üres matracra a szélén. A hideg pamut az átforrósodott bőrömön átmeneti kegyelemként hatott. Ahogy a fejem a párnához ért, a gerincemben lüktető fájdalom a nyílt elektromos ívből tompa, súrló fájdalommá enyhült.

Jobb kezem a tunikám széle alá csúsztattam, és az ujjaimat végigsimítottam a feszes hasamon. A tenyerem alatt egy apró, kemény sarok rúgott kifelé – puha, biztos és élő.

Csak három óra – suttogtam halkan a szoba fullasztó félhomályába, becsukva a szemem, hogy ne égessem a szemhéjamat. – Csak adjatok nekem hét óráig időt. Hadd pihenjen anya három órát, és akkor bemutatom a felhőmigrációs architektúrát a vezetőségnek.

Hajnali 3:55-kor elaludtam, és a puszta kimerültség feneketlen űrébe zuhantam.

A haladékom pontosan húsz percig tartott.

Pontosan hajnali 4:15-kor a fő lakosztály tömör faajtaját egy robbanásszerű, szilánkokra törő reccsenés robbantotta ki, ami megremegtette a falakat.

A KÖVETKEZŐ FEJEZET OLVASÁSÁHOZ NYOMJA MEG A KÖVETKEZŐ OLDALSZÁMOT VAGY A NYILAT.

Második fejezet: A törés hajnali 4:15-kor

A hang ereje még azelőtt megrendítette az idegrendszeremet, hogy a tudatos gondolataim a felszínre törhettek volna.

A szemem tágra nyílt a koromsötétben, az adrenalin jeges vízként hömpölygött az ereimben. Mielőtt a zavart elmém különbséget tehetett volna a betörés és a rémálom között, a mennyezetbe süllyesztett LED-sorok vakító, sebészi ragyogással teljes fényben felvillantak.

„KELJ FEL!”

A sikoly nem emberi hangon hangzott; egy recés, éles visítás volt, ami a falakat súrolta.

Mielőtt még a szemem elé kaphattam volna a karomat, két kéz megragadta a pehelypaplan szélét, és vadul az ágy lábához rántotta. A légkondicionáló hidege megcsapta meztelen, duzzadt vádlimat, és fékezhetetlen borzongás futott végig a bőrömön.

Az ösztöneim átvették az irányítást: azonnal a bal oldalamra kuporodtam, felhúztam a térdeimet, hogy anatómiai pajzsot alkossak, mindkét karomat szorosan a méhem kerek szentélye fölé kulcsolva.

„Nézd csak! Úgy terpeszkedsz, mint egy tétlen tehén, miközben ez a ház éhezik!”

Pislogtam a vakító fehér fényben, a fejem lüktetett a hirtelen, heves nyomástól. Diane Hayes állt fölöttem.

Díszes, bordó selyemköntösbe burkolózt, acélszürke haját szoros, szigorú rózsaszín műanyag hajcsavarókba csavarta, amelyek groteszk, tüskés sziluettet kölcsönöztek sovány koponyájának. Vékony ajkait apró, nikotintól szennyezett fogai fölé húzta, hamisítatlan méreggel vicsorgó hangon. Keze, melynek végét borotvaéles, karmazsinvörösre festett akrilkörmök díszítették, teátrális, hisztérikus dühtől remegett.

– Diane…? – A hangom olyan volt, mint a zúzott kavics, száraz és rekedt. – Mennyi… mennyi az idő? Mit csinálsz?

„Mit csinálok?!” – sikította, és lefelé hajolt, míg az állott kávé és a mentolos szopogatótabletták illata meg nem öntötte az arcomat. „Négy óra óta fenn vagyok! A vércukrom csapongó, a konyha fagyos, és semmi sincs előkészítve! Azt hitted, hogy mivel fel van dagadva a hasad, felmentést kapsz a kötelességeid alól?! Azt hiszed, császárnő vagy, aki délig heverészhet az ágyban, miközben a fiammal mi sorvadunk?!”

– Alig van hajnali négy… – dadogtam, a szívem úgy kalapált a bordáimnak, mint egy kalitkába zárt madár, miközben a könyökömmel próbáltam feltámasztani nehéz törzsemet. – Húsz perce feküdtem le, Diane. Egész éjjel dolgoztam… Nyolckor globális igazgatótanácsi értékelésem van. Kérlek… könyörgök, hadd aludjak…

„NE MERJ ELŐADÁST NYÚJTANI A FIAMMAL!”

A kifejezés puszta abszurditása alig tudott felfogni, mielőtt a fizikai világ erőszakba olvadt.

Diane jobb válla hátrahúzódott, testtartása szándékos, gonosz szándékkal ferdén feszült. Mielőtt az álmosságtól elűzött reflexeim felemelhették volna az alkarom, hogy megvédjem az arcomat, nyitott tenyere süvített a levegőben.

REPEDÉS.

A becsapódás erejű volt.

Tenyere a bal arccsontom magas pontjára csapódott, és lefelé tépte az állam vonalát. A nyers mechanikai erő jobbra csapta a nyakamat; a fogaim olyan erővel csapódtak össze, hogy az alsó ajkam belső oldala a zápfogaimhoz csapódott. Éles, forró rézáradat töltötte meg a számat. Fényes fehér szikrák robbantak szét a látómezőmben, majd azonnal egy perzselő, lüktető fájdalomcsík következett, amely a nyakamon keresztül a kulcscsontomig sugárzott.