Álvaro nem vigasztalta.

Ő sem támadta meg.

– Holnap mindent megtanítasz nekem.

Azon az estén bement a szülei szobájába.

Elena már várta őt.

Tamás az ágyon ült.

Amióta megérkezett, Álvaro most először csukta be az ajtót, és leült eléjük.

– Mindent tudni akarok.

Elena ismét megpróbálta megvédeni a gyermekeit.

Azt mondta, hogy Javier talán anyagi nehézségekbe ütközött.

Szonjának sok kiadása volt.

Hogy a reformok a vártnál többe kerültek.

Álvaro gyengéden félbeszakította.

– Anya, valakit megvédeni nem azt jelenti, hogy hagyod, hogy bántson.

Ez a mondat valamit elrontott.

Elena felemelte a deszkát a padlóról, és kivette belőle a dobozt.

Először jött a jegyzetfüzet.

Álvaro lapozni kezdett.

Január: 1200 euró elküldve.

Szülőknek adva: 80 euró.

Február: 1200 euró.

Kiszállítva: 80 euró.

Március.

Április.

Mayo.

72 hónap.

Az összegek időnként kissé eltértek, de a minta egyértelmű volt.

Álvaro gyors számítást végzett.

Több tízezer euró, amiről azt hitte, hogy szülei életének javítására költött, máshol kötött ki.

– És soha nem hívtál fel?

Elena összeszorította az ajkait.

– Tavaly majdnem sikerült.

Tamás felnézett.

– Javier azt mondta neki, hogy a céged rossz állapotban van.

Álvaro összevonta a szemöldökét.

– A cégem sosem volt rossz.

Elena lehunyta a szemét.

Javier biztosította arról, hogy Álvaro eladósodott, és bármilyen családi probléma arra kényszerítheti, hogy elhagyja Madridot. Azt mondta neki, hogy anyjaként neki kell megvédenie őt.

És Elena hitt is neki.

Mert a leghatásosabb hazugság pontosan azt használta fel, ami a legjobban számított neki: a gyermekeit.

Álvaro otthagyta a jegyzetfüzetet.

Aztán az apjára nézett.

Tamás percekig hallgatott.

-Apu.

Az öregember megpróbált válaszolni, de nem tudott.

Eltakarta az arcát.

Remegni kezdett a válla.

Nem csak a pénzről volt szó.

A ház volt az.

Szégyen.

Azok az évek, amikor arra várt, hogy valamelyik gyermeke emlékezzen arra, ki építette azokat a falakat.

Álvaro térdre borult előtte.

Tamás elvette a kezeit.

– Én raktam le annak a háznak az első kövét, amikor az édesanyád Javierrel volt terhes.

A hangja alig volt hallható.

– És végül engedélyt kértem, hogy kimehessek a mosdóba.

Elena a hátára tette a kezét.

Sokáig senki sem szólt.

Másnap 06:40-kor Álvaro felhívta ügyvédjét, Clara Mendozát, aki ingatlan- és családjogra szakosodott Madridban.

Elmagyarázta neki a helyzetet.

A meghatalmazás.

Az eladás.

A számlák.

Tamás kora.

És valami különösen fontos: hónapokkal korábban Tomásnak dezorientációs epizódjai kezdődtek egy kórházi kezelés után.

Klára csak egyetlen kérdést tett fel.

– Emlékszik, hogy aláírta azt a meghatalmazást?

– Azt mondja, soha nem tette.

– Akkor senki ne írjon alá semmi mást.

Az ügyvéd másolatot kért az összes dokumentációról, és felvette a kapcsolatot egy ávilai szakemberrel.

Az ingatlan eladását csütörtökre tervezték.

Volt idő.

De nem sokat.

Álvaro szó nélkül cselekedni kezdett Javiernek.

A szüleivel elment a bankba.

Mozgást kértek.

Átvizsgálták az áthelyezéseket.

Megerősítették, hogy a Madridból küldött pénz nagy része Javier által kezelt számlákra került.

Egy részét családi szükségletekre fordították.

Sokan mások nem.

Fizetések voltak éttermekre, bútorokra, utazásra, egy motorkerékpárra és lakásfelújításra.

Aztán átutalások jelentek meg egy olyan számlára, amelyet Álvaro nem ismert fel.

Sonia Valcárcel.

A sógornője.

A felhalmozott összeget lehetetlen volt egyszerű háztartási kiadásként magyarázni.

Azon a délutánon Álvaro megtalálta Javiert az udvaron.

– Szeretnék kérdezni valamit.

Javier letette a telefont.

-Tízcentes.

– Az apa hatalma.

-Mi történik?

– Aláírta előtted?

Javier túl gyorsan válaszolt.

-Természetesen.

-Tökéletes.

Álvaro elmosolyodott.

– Holnap jön egy szakember. Együtt megkérdezzük tőle.

Javier most először veszítette el azt a nyugalmat, amit napok óta árasztott magából.

– Nem kell ebből látványosságot csinálni.

– Pontosan ezért szeretném tisztázni.

— Testvérek vagyunk.

– Mi is gyerekek vagyunk.

Álvaro elment.

Percekkel később egy ablakból látta, hogy Javier Elenát keresi.

Néhány percig beszélgetett vele.

Először úgy tűnt, mintha megpróbálná meggyőzni.

Aztán megváltozott a hangneme.

– Ha Álvaro ezt folytatja, tönkreteszi a családot.

Elena mozdulatlanul állt, kezében egy ruhás kosárral.

– Nem Álvaro fogja elpusztítani.

Javier hallgatott.

-Anya…

–Évekig azt hittem, hogy a család egyben tartása azt jelenti, hogy mindent el kell viselni.

Elena letette a kosarat a földre.

– Hibáztam.

A fia megpróbált közelebb húzódni.

Hátralépett.

–Ami köztünk volt, az nem volt egységes, Javier. Rejtve volt.

Bement a szerszámoskamrába és becsukta az ajtót.

Ez volt az első alkalom, hogy kint hagyta.

Ugyanazon a délutánon Marco adott Álvarónak egy mappát, tele nyomtatott példányokkal.

Miközben átnézték a dokumentumokat, valami váratlan dolog történt.

Egy e-mail Szonjától.

Négy hónappal korábban küldték el az ingatlan megvásárlásában érdekelt cégnek.

Az üzenetben az eladási ár 8%-át kitevő magánjutalékról tárgyalt.

A fizetést kizárólag az ő nevére szóló számlára kellett utalni.

Javier nem jelent meg kedvezményezettként.

Álvaro kétszer is elolvasta a dokumentumot.

– Javier tudja ezt?

Marco megrázta a fejét.

Minden kezdett a helyére kerülni.

Javier meg volt győződve arról, hogy a farmról származó pénz megoldja a problémáit.

De Szonjának megvolt a maga terve.

A nő, aki éveken át arra biztatta, hogy ellenőrizze a szülei vagyonát, a tudta nélkül most szintén részt akart venni a műveletből.

Hétfőn 10 órakor Álvaro mindenkit megkért, hogy legyen a teremben.