– Rendben – mondta. – Elismerem, hogy talán nem magyaráztam el elég jól a dokumentumokat.

Terézia rámeredt.

– Tudtad, hogy ezekkel a nevére írhatják a házat?

Ramón túl sokáig várt a válasszal.

– Tudtam, hogy vannak lehetőségek a tulajdonlással kapcsolatban.

– Ezt nem kérdeztem tőled.

-Anya…

– Tudtad?

-Igen.

Terézia egy pillanatra lehunyta a szemét.

Nuria megpróbált megszólalni.

– Az volt a cél, hogy elkerüljék a problémákat, amikor már nem tudják majd ellátni a házat.

Manuel felült a székében.

– És ki mondta, hogy nem tudok vigyázni rá?

– Manuel, te 82 éves vagy.

– Tudom, hány éves vagyok.

– Pontosan ezért.

Manuel a mappára mutatott.

– Csak azért, mert előbb fáradok el, mint te, még nem jelenti azt, hogy te dönthetsz helyettem.

Ramón csalódottan gesztikulált.

– Apa, te magad mondod, hogy ez a ház túl sok munkával jár.

-Igen.

–Akkor nem értem a problémát.

– Csak azért, mert nem akarom takarítani a teraszt, nem jelenti azt, hogy oda akarom adni neked.

Diegónak el kellett fojtania egy mosolyt.

Terézia nem mosolygott.

Folyton a fiát nézte.

– Mit tervezett tenni miután a saját nevére vette a házat?

Ramón ismét Nuriára nézett.

Arra a pillantásra válaszolt, mielőtt szavai érkeztek volna.

– Talán egyszer eladja.

Terézia teljesen mozdulatlan maradt.

– Eladni?

„Ez a ház most sokat ér. A környék értéke megnőtt. Egy kisebb lakásban is lakhatnál.”

-Ahol?

– A faluban vagy Jaénben.

– És te?

Ramón nem válaszolt.

Nuria, igen.

– Nekünk is megoldást kellene találnunk.

Teresa rövid, örömtelen nevetést hallatott.

– Micsoda véletlen, hogy a megoldásod azzal kezdődött, hogy elfoglaltad a házunkat.

– Nem akartunk holnap kirúgni – mondta Ramón.

Manuel a kezét az asztalra tette.

– Ez nem az az érv, amire gondolsz.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Ramón két tinédzser szinte végig külön élt, kényelmetlenül érezték magukat, és a telefonjukra koncentráltak.

A legidősebb lány ekkor jelent meg az ebédlő ajtajában.

-Apu.

Ramón megfordult.

-Most nem.

– Igen, most.

A fiatal nő 16 éves volt.

Először a nagyszüleire nézett.

– Hallottam, hogy anya azt mondta, ha eladtad a házat, visszaköltözhetünk Granada közelébe.

Nuria megmerevedett.

– Fogalmad sincs, miről beszéltünk.

-Igen, tudom.

A lány nyelt egyet.

– Azt hittem, a nagyszülők már tudják.

A szoba elcsendesedett.

Terézia leült.

Ez a vallomás kiküszöbölte az utolsó lehetőséget is, hogy mindent egyszerű félreértésként állítson be.

Ramón nemcsak a dokumentumok magyarázatában hibázott.

Azt a tervet eszelte ki, hogy amikor eljön az ideje, a szülei elfogadják azt, amit eléjük tesznek.

Diego ismét felvette a kapcsolatot Laurával.

Nem kért meg, hogy bárkit is fenyegessek.

Nem kért verekedést.

Egyszerűen csak azt kérdezte, mit tegyenek annak érdekében, hogy Manuel és Teresa megtarthassák a dokumentumaik, számláik és otthonuk feletti ellenőrzést.

Laura arra utasította őket, hogy őrizzék meg a mappát, ne írjanak alá semmit, és ellenőrizzék az esetleges korábbi engedélyeket.

Manuel figyelmesen hallgatott.

Aztán becsukta a mappát.

– Ez velem maradt.

Ramón közeledett.

– Összetéphetem azokat a papírokat, és mindent elfelejthetünk.

Manuel rátette a kezét.

-Nem.

– De ha kifejezetten azt szeretnéd, hogy eltűnjenek…

– Meg akarom érteni őket.

Ramón Diegóra nézett.

– Ez a te hibád.

Diego megrázta a fejét.

– Nem én készítettem elő a mappát.

– Madridból érkezel, és két óra alatt tönkreteszel egy családot.

Terézia felkelt.

-Nem.

Ramón meglepetten nézett rá.

-Anya…

„A család nem azért pusztult el, mert Diego feltett egy kérdést. A probléma akkor kezdődött, amikor úgy döntöttél, hogy jobb nekünk, ha nem tudjuk meg az igazságot.”

Ramón megpróbált válaszolni.

Terézia felemelte a kezét.

– Most pedig hallgatni fogsz ránk.

Azon a délutánon Manuel és Teresa egyedül mentek ki a teraszra.

Diego bent maradt.

Nem követte őket.

Majdnem 30 percig beszélgettek az olajfa alatt, amíg a többiek vártak.

Amikor visszatértek, lassan sétáltak, de egyikük sem tűnt határozatlannak.

Terézia szólalt meg először.

– Nem fogunk semmit aláírni.

Ramón lehajtotta a fejét.

-Rendben van.

– Még nem fejeztem be.

Felnézett.

—A mai naptól kezdve a fiókjainkat sem Ön fogja kezelni.

– Anya, valakinek ki kell fizetnie a számlákat.

– Fizettünk nekik, mielőtt jöttél.

Mánuel folytatta:

– És újra el akarjuk dönteni, hogy mi történjen a házunkban.

Nuria keresztbe fonta a karját.

– Ez azt jelenti, hogy el kell mennünk?

Terézia mély lélegzetet vett.

–Ez azt jelenti, hogy azért jöttél, mert segítségre volt szükséged, és mi meg is adtuk neked. De ettől a segítségtől még nem leszel tulajdonos.

Ramón a gyerekeire nézett.

– Két tinédzsert fogsz az utcára tenni?

– Ne használd a gyerekeidet kifogásként arra, hogy ne vállalj felelősséget a döntéseidért – mondta Teresa.

Aztán még Diegót is meglepte.

Nem kérte őket, hogy aznap este menjenek el.

Ésszerű időt adott nekik a lakáskeresésre.

De egyértelmű feltételeket szabott.

Ramónnak nem lenne hozzáférése semmilyen fiókhoz.

Nem volt hajlandó semmilyen dokumentumot megtartani a szüleitől.

Nem végeznék semmilyen, a házzal kapcsolatos beavatkozást.

És senki sem adna többé parancsokat Manuelnek vagy Teresának, mintha vendégek lennének a saját otthonukban.