A vezető szakorvos leültetett minket, és gyengéden elmagyarázta, hogy Ryan egy súlyos egyetemi sportbaleset következtében elszenvedett visszafordíthatatlan termékenységi károsodása szinte lehetetlenné teszi a természetes fogantatást.
Közel.
Úgy kapaszkodtam abba az egyetlen, mikroszkopikus méretű határozószóba, mintha isteni csoda lenne.
Ryan a padlóra nézett, könnyek folytak végig beesett arcán. – Volt egy másik embrió is abban az intézményben, Olivia.
A vérem folyékony freonná változott. „Miről beszélsz?”
„A klinika belső ellenőrzési feljegyzései szerint egy külön embriót olvasztottak fel és ültettek be az egyik rutinvizsgálata során. Az Ön tudta nélkül. Az Ön jogi beleegyezése nélkül.”
Meredten bámultam, az agyam nem volt hajlandó feldolgozni a groteszk erőszakot. Fizikailag rosszul nézett ki, mintha mindjárt a szőnyegemre hányna.
– Az anyám szervezte az egész procedúrát – nyögte ki Ryan. – Lefizette a rendezőt. Közvetlenül azután időzítette, hogy rám erőltette a válási papírokat, de pont azelőtt, hogy te észrevetted volna, hogy terhességi tüneteket mutatsz.
– Nem – suttogtam újra, de a szó elvesztette minden védekező páncélját.
– Kétségbeesetten vágyott örökösökre – zokogta Ryan. – Tiszta Montgomery-örökösöket követelt. De nem volt hajlandó jogilag hozzám kötni őket, mert az előnyt jelentett volna. Hatalmat adna a vagyonkezelői alap felett. Ezért szervezte meg a beültetést, azt tervezve, hogy az ügyvédei segítségével alkalmatlan anyának nyilvánít, és születésük után azonnal lefoglalja a gyerekeket.
A szoba lüktetett. Úgy éreztem, mintha a lábam alatti padlódeszkák szétesnének.
Ryan megpróbált felállni, és remegő kezét felém nyújtotta.
Úgy emeltem fel a kezem, mint egy közlekedési rendőr. „Ne érj hozzám!”
Azonnal megdermedt, egy megtört emberként engedelmeskedett az utolsó parancsnak.
Agyam száguldott, kétségbeesetten próbáltam összerakni a rémisztő rejtvényt. Ha Ryan meddő, és a klinika egy Montgomery-embriót ültetett be…
„Kinek az embrióját ültették be a testembe, Ryan?” – kérdeztem tőlük ijesztő, halálos nyugalommal.
Arca teljesen összetört, fejét a kezébe temette, miközben az utolsó, apokaliptikus csapást mérte tönkrement életünkre.
„A bátyámé.”
6. fejezet: A vérvonal elmosódása
Az ezt követő csend nem hozott békét. Azt a rémisztő felismerést hozta magával, hogy némely árulás annyira mélyen gonosz, hogy átírja a létezésünk DNS-ét.
Ryan bátyja, Thomas , egy tragikus légi balesetben halt meg három évvel azelőtt, hogy egyáltalán találkoztam volna Ryannel. Ő volt az aranygyermek, az eredeti örökös, a fiú, akit Eleanor gyakorlatilag istenségként imádott. Thomas egy bevetés előtt lefagyasztott genetikai anyagot, amelyet Eleanor nyilvánvalóan a személyes tulajdonának tekintett.
Nemcsak a testi autonómiámat lopta el. A méhemet inkubátorként használta, hogy feltámassza kedvenc, halott fia vérvonalát, miközben megpróbálta teljesen megkerülni Ryant, miközben engem orvosi hulladékként dobott ki.
Lenéztem az asztalom szélén ártatlanul heverő dinoszauruszos könyvekre. Mason bátor állára gondoltam. Ethan gyengéd kezére. Luke félhold alakú gödröcskéjére – egy gödröcskére, ami Thomas Montgomerynek volt, és ami Ryannek hiányzott.
Ránéztem a megtört, zokogó férfira az irodámban, aki két hetet töltött azzal, hogy három fiú apja legyen, csak hogy aztán rájöjjön, biológiailag a nagybátyjuk.
A Montgomery-birtokot fehér rózsákra és drága pezsgőre építették, de alapjait elképzelhetetlen szörnyetegek szilárdították meg.
Nem sikítottam. Nem sírtam.
Előrenyúltam, becsuktam a mappát, és visszacsúsztattam az üvegre.
– Szerezd be az ügyvédeidet, Ryan – suttogtam a rémisztő csendbe. – Mert a birodalmát a földig fogjuk égetni.
