A konyhaszigetnél ültem, egy bonyolult auditálási jelentést böngészve, amikor megszólalt a kaputelefon. Daniel a városban volt egy megbeszélésen, így egyedül voltam. A kameraképre pillantottam, és a gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult. Ott állt. Vanessa. Már nem viselt méregdrága, feltűnő ruhákat. A haja, amely régen mindig tökéletesre volt szárítva, most fakó volt és rendezetlenül hullott a vállára. Egy kopott ballonkabátot viselt, az arca pedig beesett és fáradt volt. Olyan aprónak tűnt. Olyan hétköznapinak. A régi énem talán pánikba esett volna. A jelenlegi énem csak megnyomta a kapunyitó gombot, és kisétált a tornácra.
Amikor Vanessa felért a felhajtón, megállt a lépcső aljánál. Nem hívtam be. – Mit keresel itt, Vanessa? – kérdeztem halkan. Nyelt egyet. A szemeiben kétségbeesés csillogott. – Claire… tudom, hogy nem akarsz látni. De nem jöttem volna, ha nem lenne óriási baj. – Mindig óriási baj van, amikor te megjelensz. Megremegett az álla. – Apáról van szó. Szívrohamot kapott tegnap éjjel. Kómában van. Anya teljesen összeomlott. Vártam, hogy érezzek valamit. Aggodalmat. Félelmet. Bűntudatot. De csak egy tompa ürességet éreztem. Olyan volt, mintha egy idegenről mesélt volna. – Sajnálom, hogy ezt hallom – mondtam őszintén. – De miért vagy itt? – A kórházi számlák… – kezdte, és a hangja elcsuklott. – Anya számlái még mindig zárolva vannak a bírósági ügy és a kártérítések miatt. Az én hitelem… nos, tudod, hogy tönkrementem. A biztosító nem fedez mindent. Ha nem fizetünk be azonnal egy negyvenezer dolláros letétet a specialistának, apa talán nem éli túl a hetet.
Negyvenezer dollár. Ugyanannyi, amennyit egykor a butikjára adtam, hogy kifizesse az alkalmazottait, miközben ő mosolyogva hazudott a szemembe. Hátradőltem a tornácoszlopnak. – Melyik kórház? – A St. Jude’s – mondta gyorsan, és egy halvány reménysugár jelent meg az arcán. Azt hitte, sikerült. Azt hitte, a régi reflexeim bekapcsolnak, és azonnal megmentem őket. – Kérlek, Claire. Utálsz minket, és jogod van hozzá. De ő az apád. Ne hagyd meghalni a büszkeséged miatt.
Ez a mondat ismerős volt. A manipuláció mindig ugyanazt a kottát használta. – Várj itt – mondtam. Bementem a házba. Nem a csekkfüzetemért mentem. A telefonomat vettem elő, és tárcsáztam egy számot. Öt perccel később visszatértem a tornácra. Vanessa reszketve állt a hidegben. – Sikerült? – kérdezte. – Átutalod? Lassan megráztam a fejem. A remény azonnal eltűnt az arcáról. – Felhívtam a St. Jude’s kórházat – mondtam kimérten. – Valóban ott van. De nem szívroham, hanem egy enyhe stroke. És nincs kómában. Ma reggel már a nővérekkel panaszkodott a reggelire. Vanessa hátralépett, az arca papírfehérré vált. – És ami a legfontosabb, Vanessa… Apa nyugdíjas biztosítása minden költséget fedez. Nem kell letét. Semmilyen specialista nem kért negyvenezer dollárt.
A csend olyan sűrű volt, hogy szinte vágni lehetett volna. – Szóval – folytattam –, miért kell neked valójában az a pénz? A kétségbeesés helyét azonnal a düh vette át. A maszk lehullott, és alatta ugyanaz az önző, kegyetlen lány volt, aki a próbavacsorán mosolygott rám. – Te rohadék! – sziszegte. – Itt ülsz a gyönyörű házadban, a tökéletes férjeddel, a rengeteg pénzeddel, amit apáék pénzéből szereztél… – Én kerestem meg azt a pénzt, Vanessa. Ti csak elvettétek. – Kölcsönkértek tőlem! – kiáltotta. – Uzsorásoktól! Ha nem fizetek péntekig, elveszik a maradék vagyonomat, és talán a lábamat is eltörik! De neked ez nem számít, igaz?! Te sosem törődtél a családdal! Csak magaddal!
Figyeltem őt, ahogy tajtékzik. Szánalmas volt. – Igazad van – mondtam végül, olyan halkan, hogy kénytelen volt elhallgatni, hogy meghallja. – Már nem törődöm ezzel a családdal. Mert ez sosem volt család. Csak egy tranzakció volt, amiben én voltam a bank, ti pedig a végtelenített hitelkeret. – Claire… kérlek… – Próbált visszatérni a könyörgéshez, de már késő volt. – Ha fenyegetnek, hívjad a rendőrséget, Vanessa. De ide többet ne gyere. Megfordultam, és elindultam az ajtó felé. – Gyűlöllek! – üvöltötte a hátam mögött. – Mindig is gyűlöltél! Nem válaszoltam. Bementem, és csendben, kattanásig zártam a zárat. Az ablakból figyeltem, ahogy remegve, zokogva beszáll a rozsdásodó autójába, és elhajt. Amikor a kerekek zaja elhalt, a ház ismét megtelt azzal a tökéletes, háborítatlan csenddel, amit annyira szerettem. Nem hívtam fel anyámat. Nem mentem be a kórházba apámhoz. Tudtam, hogy amint Vanessa elbukik, hozzám küldték. A stroke csak egy kényelmes alibi volt a hazugsághoz. Még mindig ugyanazt a játékot játszották. De én már régen kiszálltam.
5. rész
