Aztán fények jelentek meg a hó között.

Gabriel az orvossal tért vissza. Mögöttük egy másik hintó jött Beatrizzel, a plébánossal és néhány szomszéddal, akik hallották a riadót, amikor Gabriel áthaladt a falun.

Belépve arra számítottak, hogy rendetlenséget találnak. Ehelyett Marianát látták, aki sápadtan, kimerülten, kibontott hajjal, feltűrt ujjal tartotta a kezét, miközben Elena melengette a kezét.

Az orvos megvizsgálta Tamást.

–Dugult a mellkasa. A láznak hamarosan le kell esnie, különben veszélyes lesz. Tartsd melegen a hidegrázás alatt.

Mariana keresett egy másik takarót, de mind nedves volt. Aztán meglátta Isabel takaróját az asztalon.

Rendkívüli óvatossággal emelte fel és betakarta Thomast.

– Az anyád kezdte ezt, hogy megvédje őket – suttogta. – Majd befejezzük, ha felébredsz.

Beatriz az ágy lábáról figyelte a jelenetet. Azért jött, hogy szemmel tartsa Marianát, de most látta, hogy a fiatal nő a nővére emlékét használja fel Isabel fiának megvigasztalására.

Amikor kisütött a nap, Tomás légzése nyugodtabbá vált.

– A láz alábbhagy – jelentette be az orvos.

Gabrielnek egy szék támlájába kellett kapaszkodnia. Lupita megkönnyebbülten sírva fakadt.

Beatriz néhány másodpercig hallgatott.

– Amit ma este tett, az nagylelkű volt – mondta végül. – De a nagylelkűség nem oldja meg a jelenlétének problémáját ebben a házban.

Mariana felállt. Egész életében azzal próbálta kiérdemelni a helyét, hogy hasznos volt, csendben és hálás volt. Azon a reggelen úgy döntött, hogy többé nem fogja hallgatással védeni a méltóságát.

„Azért jöttem ide, mert a szüleim már nem tudtak etetni” – mondta. „Azt hittem, halálra kell dolgoznom magam, hogy igazoljam a kenyeret, amit megeszek. De nem vagyok tolvaj, sem becstelen asszony. Nem azért jöttem ide, hogy Doña Isabelt helyettesítsem.”

A gyerekekre nézett.

„Azért maradtam, mert szeretetre volt szükségük. Ha szégyenletes egy anyját síró lányt elkísérni és egy beteg gyermeket ápolni, akkor nem értem, milyen erényt állít ez a város, hogy védelmezni akar.”

Aztán Beatrizhez fordult.

–Sosem azért nyúltam a húgod emlékéhez, hogy ellopjam. Azért nyúltam hozzá, mert a gyerekeid belülről a hidegtől haldokoltak.

Gábriel mellette állt, nem előtte.

– Mariana már jóval a mai este előtt megmentette a családomat. Isabel 14 hónapja meghalt, de a gyász vele együtt temette el a gyermekeimet. Mariana megtanított minket arra, hogy emlékezzünk rá anélkül, hogy megszűnnénk élni.

Aztán a bíróra és a plébánosra nézett.

– Nem fogom ezt a nőt elrejteni, mintha valami rosszat tett volna. Ha hagyja, nyilvánosan és tisztességes szándékkal fogok udvarolni neki.

Lupita átölelte Mariana derekát. Elena megfogta a kezét. Tomás az ágyról felkelve kinyitotta a szemét, és mormolta:

— Ne menj el.

Mariana sírva fakadt, amikor Gabrielre nézett.

–Megengedem neki, hogy udvaroljon nekem. De nem azért, mert az emberek követelik, hanem mert én választottam őt.

A bíró becsukta a jegyzetfüzetét.

– Azok után, amit láttam, nincs ok arra, hogy ezeket a gyerekeket elválasztsák az apjuktól.

Beatriz lesütötte a tekintetét. Végül bevallotta, hogy évekkel ezelőtt elvesztette egyetlen lányát. Isabel halála után azért ragaszkodott az unokaöccseihez, mert félt, hogy teljesen egyedül marad.

– Azt hittem, ha megszeretnek, a húgom eltűnik – vallotta be könnyek között.

Elena odalépett hozzá.

–Anya nem tűnik el csak azért, mert szeretjük Marianát.

Ezek a szavak lerombolták Beatriz utolsó falát is. Mindenki előtt visszavonta a panaszt és bocsánatot kért.

Tavasszal Tomás visszanyerte erejét, és a birtok újra életre kelt. Gabriel végre kinyitotta Isabel szobáját. A Bibliája még mindig az asztalon, a varródoboza pedig az ablak mellett volt, de a hely már nem hasonlított egy sírboltra.

Áprilisban fejezték be a takarót. Néhány öltés ferde volt, mások túl szorosak. Gabriel könnyes szemmel simogatta az anyagot.

–Olyan, mint mi. Különböző részekből áll, de egyik sem lenne értelmes a többi nélkül.

Hónapokkal később, egy plébánián tartott gyűlésen Beatriz a város adományai között kiállította a takarót. Azok előtt, akik Marianát elítélték, megfogta a kezét.

– A nővérem azt szokta mondani, hogy minden foszlányban van egy történet. Most már értem, hogy az övét nem te vágtad meg. Te segítettél folytatni.

Távozás után Gabriel a templom lépcsőjéhez vezette Marianát.

„Nem azért akarlak feleségül venni, mert szükségem van egy nőre, aki gondoskodik a házamról. Nem is azért, mert a gyerekeim szeretnek téged. Azért akarom megtenni, mert szeretlek. Veled megtanultam, hogy újra élni nem jelenti azt, hogy elárulok valakit, aki már meghalt.”

Mariana emlékezett arra a napra, amikor egy törött bőrönddel érkezett, meggyőződve arról, hogy csak addig érdemli meg a maradást, amíg hasznosnak találja.

– Egy feltétellel elfogadom.

– Bármelyiket is szeretnéd.

– Soha többé ne higgyem azt, hogy ki kell érdemelnem a helyem a családomban.

Gábriel megfogta a kezét.

– Az a hely már a tiéd, még akkor is, ha egy nap úgy döntesz, hogy mégsem akarsz ott lakni.

Nyár elején házasodtak össze. Mariana szülei és testvérei Los Encinosba utaztak, hogy vele legyenek. Beatriz a gyerekekkel ült, és mindenki másnál többet sírt.

Mariana sosem váltotta Isabelt. Az emberek továbbra is róla beszéltek a házban, megünnepelték a születésnapját és elmesélték a történeteit. De új dalok, új szokások és új nevetés is érkezett.