„Főparancsnok!” – kiáltotta a tábornok a motorok dübörgése fölött. „Nyugdíjazását megtagadtuk. Az Aegis Protokollt megszegték. Azonnal vissza kell térnie a kormányhoz.”

Nem pislogtam. Viszonoztam a tisztelgést, a csendes, egyszerű férfi maszkja eltört és eltűnt, csak a sötétben kovácsolt fegyver maradt utána.

Ahogy elsétáltam Eleanor mellett, hogy bemásszak az elöl haladó helikopter gyomrába, megálltam. Térden feküdt, döbbent, rémült csendben tátva maradt a szája, Chanel ruháját tönkretette a sár. A tábornok közelebb hajolt, hangja tökéletesen kalibrált volt, hogy áttörje a rotor suhogását, elég hangos volt ahhoz, hogy minden egyes szót halljon.

„Uram, kezdeményezzük a Sterling Csoport védelmi szerződéseinek szövetségi ellenőrzését? Végre megtaláltuk a gyanús ellentmondásokat.”

3. fejezet: A szellem felébred

Az átmenet teljes volt. Két órán belül az eső és a nedves fű szagát felváltotta a Washington D.C. alatti Földalatti Parancsnoki Központ ózonja és steril, újrahasznosított levegője.

A Haditerem közepén álltam, hatalmas taktikai monitorok izzó kék fényében fürödve. Már nem a rojtos ruhát viseltem; a taktikai egyenruhámat viseltem, a nehéz anyag és a megerősített varrás olyan volt, mint egy második bőr, amit soha nem vetkőztem le igazán. Már nem voltam az a csendes ember, akit sértéseknek vetnek alá az asztalnál. A Csatatér Szelleme voltam, és vadásztam.

„Hívd be az arcfelismerőt a fő szerver feltörése miatt!” – parancsoltam, miközben a hangom visszhangzott a betonfalakról.

A helyettesem, egy Vance nevű, keménykötésű hírszerző tiszt , beütött egy parancssort a tabletjébe. Egy nagy felbontású kép villant fel a főképernyőn. Egy öltönyös férfit ábrázolt, amint egy megfejtett merevlemezt ad át egy ismert külföldi ügynöknek egy genfi ​​földalatti parkolóházban.

A képernyőt bámultam, sötét, humortalan kuncogás hagyta el a szám. Marcus Sterling volt az , Eleanor öccse.

– Nem csak egy vezérigazgatót akartak – motyogtam, miközben a digitális térképasztal szélére támasztottam a kezem. – Álcát akartak. Szükségük volt valakire, aki tiszta, jelentéktelen külsejű, aki beházasodik a családba, és legitimálja a hirtelen beáramló tőkét. Amikor rájöttek, hogy nem azért kapaszkodom fel a ranglétrán, hogy segítsek tisztára mosni az árulásukat, haszontalanná váltam a számukra.

Vance átnyújtott nekem egy biztonságos, működő mobiltelefont. „Uram. A követés a civil telefonján. Huszonnégy nem fogadott hívása és tizennyolc hangüzenete van. Mindegyik a Sterling-rezidenciáról.”

Megnyomtam a lejátszást a legutóbbin.

– Jax, drágám! – szűrődött be Eleanor hangja a pici hangszóróból, remegő kétségbeesett, pánikszerű hanggal, ami szinte zene volt a füleimnek. – Szörnyű, szörnyű félreértés történt! Isabella teljesen összetört, nem hagyta abba a sírást. Csak… csak próbára tettük az elszántságodat, hogy elég erős vagy-e ahhoz, hogy megbirkózz a világunkkal! Kérlek, gyere el ma este a Globális Jótékonysági Gálára, hogy ezt átbeszélhessük…

Mondat közben töröltem az üzenetet, és az asztalra dobtam a telefont. Nem kellett beszélnem. Sebészeti csapást kellett végrehajtanom. Ellopott nemzeti titkokra építettek birodalmat, kaviárjukat és pezsgőjüket pedig annak az országnak a biztonságából finanszírozták, amelynek védelméért vért ontottam.

– Uram, küldjük a támadóegységeket a Hamptonsba? – kérdezte Vance, miközben a keze a kiküldési kommunikációs rendszer felett lebegett.

– Nem – mondtam, miközben tekintetemmel a Sterling Group globális vagyonának villogó piros pontjait követtem a képernyőn. – Ha otthon letartóztatjuk őket, áldozatokat játszanak. Felhívják az ügyvédjeiket. Elássák a bizonyítékokat. Felnéztem Vance-re. – Hagyjuk, hogy azt higgyék, még mindig van befolyásuk. Hagyjuk, hogy azt higgyék, még mindig kivásárolhatják a kiutat.

„Mi a színdarab, Parancsnok?”

– Felhatalmazom a nagy leleplezést – parancsoltam, kiegyenesedve a testemet. – Add át nekik a VIP meghívókat a mai gálára. Add át nekik az első soros asztalt. Azt akarom, hogy pontosan lássák, kit dobtak a sárba, mielőtt rájuk kerül a bilincs.

4. fejezet: A nagy leleplezés

A Waldorf Astoria grandiózus bálterme az amerikai hatalom krémjének vakító bemutatója volt. Szenátorok, techmilliárdosok és védelmi vállalkozók keveredtek a hatalmas csillárok alatt, a levegőben a nagy téttel járó tárgyalások moraja és a kristályfuvolák csilingelése érződött.

A fülhallgatómban lévő biztonságos jelfolyamon keresztül Vance megerősítette, hogy a csapda fel van állítva. A célpontcsomag a szobában van, parancsnok. Sterling csapata az egyes asztalnál ült.

Azt hitték, újra elemükben vannak. Azt hitték, a meghívás azt jelenti, hogy hajlandó vagyok tárgyalni, és hogy a hirtelen státuszbeli megemelkedésem azt jelenti, hogy végre én leszek az az „ipar titánja”, akit Eleanor követelt.

A főlépcső tetején álló nehéz, tölgyfa dupla ajtó kitárult. A teremre azonnal csend borult, amikor a katonai hírnök előlépett, hangja dübörgött a hangosbemondóban.

„Hölgyeim és Uraim! Az Egyesített Titkos Erők parancsnoka. Jax Ironside parancsnok.”

Felmentem a lépcső tetejére, és lenéztem az elit arcok tengerére. Nem kölcsönvett szmokingot viseltem. Teljes, éjkék díszegyenruhámat viseltem. Mellkasom bal oldalát szalagok, kitüntetések és érmek tömör fala borította – néma, nehéz bizonyítékaként egy életnyi titkos háborúnak, amelyet az árnyékban vívtak.

A szobában teljes csend telepedett rám. Ahogy lementem a lépcsőn, az elit – a vezérigazgatók, a politikusok, a milliárdosok – fizikailag is szétváltak, tiszteletteljesen biccentettek és meghajtották a fejüket. Én voltam a csúcsragadozó egy dögevőkkel teli szobában, és ezt ők is tudták.

Egyenesen az egyes asztalhoz sétáltam.