Daisy pedig megtanított minket a szeretet másik oldalára. Arra a szeretetre, ami nem kér figyelmet, ami nem tolakodó, de amelyik mindig ott van, ha szükség van rá. A szeretetre, ami kitart a viharban, ami vigyáz rád álmoldban, és ami soha, de soha nem hagy cserben.
Az élet rövid, és a kutyák élete még rövidebb. Ez a legkegyetlenebb dolog a világon. Tudom, hogy eljön a nap, amikor a házunk újra csendes lesz. Amikor nem csattognak majd a karmok a parkettán, és nem vár minket senki az ajtóban. De amikor ez a nap eljön, nem csak a gyászt fogjuk érezni. Mert az az űr, amit maguk után hagynak, pontosan akkora lesz, mint a szeretet, amit adtak nekünk.
És amíg itt vannak velünk, amíg Daisy szemei minden este elmondják nekem, hogy biztonságban vagyunk, addig nincs mitől félnem. Mert tudom, hogy a szeretetnek nem kell mindig hangosnak lennie ahhoz, hogy igazi legyen. Néha elég, ha csak csendben fekszik a küszöbön, és vigyázza az álmainkat.
