Amikor két nappal később landoltam a JFK repülőtéren, a New York-i tél jéghideg széllel fogadott. Nem a régi lakásomba mentem, hanem egy diszkrét, biztonságos szállodába, amit Rowe intézett. Még aznap este, amikor egy közeli kávézóban a felkészülési aktákat olvastam, egy drága teveszőr kabátot viselő, őszes halántékú férfi ült le velem szemben. Nem kért engedélyt. – Miss Cross – mondta halkan, olyan hangon, mint aki a sötétben is megtalálja a pénzt. – A nevem Vance. A Vale család… aggódik önért. Lassan felnéztem a papírjaimból. – Valóban? Azt hittem, jelenleg a saját fegyencruhájuk mérete miatt aggódnak. Vance arca rezzenéstelen maradt. Egy vastag, lepecsételt borítékot csúsztatott az asztalon felém. – Ötmillió dollár, egy svájci számlán, teljesen tisztára mosva. Ráadásul garantáljuk, hogy a Vale család soha, semmilyen formában nem keresi önt többet. Cserébe a jövő heti tanúvallomásán belezavarodik a dátumokba.

Elfelejti a felhőalapú mentés pontos jelszavát. Hagyja, hogy Sterling megkérdőjelezze az indítékait, és az esküdtszék elveszítse a bizalmát a bizonyítékok hitelességében. Ránéztem a borítékra. Aztán ránéztem Vance-re. Kinyújtottam a kezem, és a kávésbögrém mellé húztam a borítékot. Vance szeme felcsillant. Azt hitte, megvett. Az ilyen emberek mindig azt hiszik, hogy mindenkinek van egy ára. Fogtam a telefonomat, csináltam egy fotót a borítékról, majd Vance arcáról. – Mit csinál? – szisszent fel a férfi. – Bővítem a RICO-vádiratot – mondtam nyugodtan. – Ügyvédek megvesztegetése, tanúk megfélemlítése, és most: kenőpénz ajánlása egy folyamatban lévő szövetségi nyomozás koronatanújának. Ez az ötmillió dollár remekül fog mutatni az Elise Vale Emlékalapítvány számláján, amit a kártérítésekből hozok létre. Vance felpattant, az arca hamuszürke lett. – Maga nem tudja, kivel szórakozik! – Dehogynem. Kétségbeesett, bukott emberekkel, akiknek lejárt az idejük. És most távozzon, mielőtt hívom a kint parkoló szövetségi ügynököket,

akik egész nap követtek engem.

Vance szinte kifutott a kávézóból. Belekortyoltam a kávémba. Hideg volt. De az igazságosság is az. És én pontosan így szerettem.

5. rész

A tárgyalóterem fojtogató volt, átitatva régi fával, félelemmel és a törvény súlyával. Amikor beléptem, a fotósok vakui úgy villogtak a folyosón, mint egy elkeseredett vihar villámai. Adrian a vádlottak padján ült. Már nem viselte azt a magabiztos, tökéletesre szabott olasz öltönyt, amit az esküvőnkön. A ruhája most is drága volt, de valahogy úgy lógott rajta, mintha a teste összement volna a bűntudat, vagy legalábbis a lebukás terhe alatt. Mellette az anyja, Celeste ült, arca sápadt és feszült, a gyémántok eltűntek a nyakáról.

Amikor elfoglaltam a helyem a tanúk padján, letettem az esküt. A hangom tiszta volt, és bejárta a termet. Adrian rám nézett, és a szemében nyers, palástolatlan gyűlölet égett. De mögötte ott volt a félelem is. Az a fajta félelem, amit én éreztem volna, ha tényleg az a nő lennék, akinek hitt.

A kerületi ügyész gyorsan és hatékonyan vezetett végig a pénzügyi csalásokon. A fantomcégek, a mosott pénzek, az eltűnt milliók. Minden adatot, minden táblázatot fejből tudtam. Az esküdtek bólintottak. Látták a logikát. De a pénzügyi csalás csak a kezdet volt. A valódi célpont a gyilkosság volt.

Ekkor lépett elő Arthur Sterling, a védelem sztárügyvédje. Magas volt, teátrális, és olyan mosollyal közeledett felém, amitől egy gyengébb tanú azonnal védekezni kezdett volna. – Miss Cross… vagy Mrs. Vale, ahogy a dokumentumokon állt. Ön hazudott az ügyfelemnek, nem igaz? – kezdte Sterling. – Egy jótékonysági bálon cserkészte be őt. Elhitette vele, hogy szereti. Hozzáment feleségül. Mindvégig azzal a céllal, hogy tönkretegye. Nem gondolja, hogy ez… pszichopata viselkedés? – Igazságügyi könyvelő vagyok, Mr. Sterling – feleltem rezzenéstelen arccal. – A munkám az, hogy megtaláljam azokat a dolgokat, amiket a bűnözők elrejtenek. Mr. Vale a világ elől rejtegette a bűneit. Én csak kinyitottam az ajtókat. – De a módszerei! Beépült a családjába! És most itt van, és egy tragikus balesetet, Elise Vale sajnálatos túladagolását próbálja gyilkosságként beállítani egyetlen, vitatható eredetű hangüzenet alapján! Honnan tudjuk, hogy nem ön manipulálta azt a felvételt? Sterling a zsűri felé fordult, széttárva a karját. – Egy nő, aki képes egy egész házasságot megrendezni, bizonyára képes egy hangfájlt is meghamisítani!

Adrian a vádlottak padján kihúzta magát. Egy apró, megkönnyebbült mosoly jelent meg a szája szélén. Azt hitte, megvan az a kiskapu, amin keresztül kisétálhat.

Kinéztem a bíróra, majd a kerületi ügyészre. Intettem a fejemmel. A megbeszélt jel. – Mr. Sterling – mondtam halkan, de a mikrofon minden szavamat felerősítette. – Az a hangüzenet csak az indíték volt. Az igazi bizonyítékot eddig nem hoztuk nyilvánosságra, mert attól tartottunk, az ügyfele megpróbálja eltüntetni a nyomait.

Sterling megállt. A teremben megfagyott a levegő. – Bíró úr! – csattant fel az ügyvéd. – Milyen bizonyítékról beszél a tanú? Az ügyész felállt. – Tisztelt Bíróság, az állam szeretné bemutatni a 404-es számú bizonyítékot. Amit Miss Cross tárt fel, és amit a múlt héten a kiberbűnözési osztály is hitelesített.

Adrian arca azonnal elvesztette minden színét.