A padlón, az ágy közelében, valami megragadta a figyelmét.
Egy második papírlap.
Biztosan becsúszott az ágy alá az éjszaka folyamán.
Lehajolt és felvette.
Nem Carlos kézírása volt.
Egy nőé volt.
Az üzenet rövid volt.
Túl rövid.
Ha Carlos a hídra ér, mondd meg neki, hogy az igazság még nem teljes.
Mariana nem a húga.
Hernández asszonynak elállt a lélegzete.
Ujjai megszorultak a papír körül.
Lentről Don Ernesto kiáltotta:
„Siess! Mennünk kell!”
De Hernández asszony nem tudott mozdulni.
Újra és újra a legutolsó sorra meredt.
Mariana nem a húga.
Akkor kinek a lánya volt?
És miért hazudott Lucía?
Pontosan ebben a pillanatban csörögni kezdett az éjjeliszekrényen lévő telefon.
Egyszer.
Kétszer.
Háromszor.
Hernández asszony lassan felvette.
Suttogásként jött ki a hangja.
“Helló?”
Egy pillanatig csak a szél fújt a túlsó végéről.
Aztán Carlos hangja hallatszott, megtört, remegő hangon.
“Anya…”
Hernández asszony megkönnyebbülten lehunyta a szemét.
„Carlos! Hol vagy?”
De mielőtt válaszolhatott volna, egy másik hang szólalt meg mögötte.
Egy nő hangja.
Hideg.
Ismerős.
„Mondd meg a férjednek, hogy valljon be mindent” – mondta az asszony –, „különben a fiad ezúttal nem jön haza.”
A hívás véget ért.
Mrs. Hernández dermedten állt a sötét szobában, a telefont még mindig a füléhez szorítva.
Mariana még egy utolsó mondatot suttogott mögötte, mielőtt ismét elvesztette az eszméletét.
„Ne bízz az anyámban…”
És lent a régi autó motorja életre kelt bőgve.
Folytatás következik…
