Felvonszoltam a táskáimat a lépcsőn, a szél belehasított a gyapjúkabátomba. Zsibbadt ujjakkal babráltam a kulcsaimmal, kilöktem a nehéz tölgyfa ajtót, és beléptem.

A kazán ismerős, megnyugtató zümmögésére számítottam. Arra a melegre, amit Liam mindig gondosan fenntartott. Ehelyett a házban az arcomba csapó levegő valahogy élesebb, állottabb és hidegebb volt, mint a kint fújó szél.

Felkapcsoltam a villanyt az előszobában. Semmi sem történt.

Hideg rettegés gyűlt össze a gyomromban. Magamnál hagytam a kabátomat, és elővettem a telefonomat, hogy használjam a zseblámpát. A fénysugár áthatolt a sötétségen, megvilágítva a saját ajkamon száradó leheletem. A ház egy sírbolt volt.

Mielőtt elindultam Doverbe, kifejezetten megkértem anyámat, hogy ugorjon be hozzám, és kapcsolja fel a fűtést. Tíz percre lakott innen, és volt egy pótkulcsa. „Persze, drágám, ne is aggódj emiatt” – csicseregte a telefonba.

Beléptem a konyhába, csizmáim visszhangoztak a keményfa padlón. A termosztát digitális kijelzője teljesen elsötétült. A házban nem volt áram, áram nélkül pedig a fűtési rendszer is meghibásodott. A hőmérséklet odabent biztosan húsz fok körül volt.

Leültem a nappali kanapéjára, és a térdeimet a mellkasomhoz húztam. Nem tudtam rávenni magam, hogy végigmenjek a folyosón. Azon a folyosón volt a vendégszoba – a szoba, amelyben Liammel a szabadságának utolsó hetét töltöttük, lágy, reményteli sárgára festve a házat. A gyerekszoba. Babát próbáltunk. Mostanra a festék megszáradt, és a szoba olyan üres volt, mint a mellkasom.

Elővettem a telefonomat. Az akkumulátor 14%-on volt. Újra megnyitottam a csoportos csevegést.

„Nincs áram a házban. Fagy van. Anya, bekapcsoltad a fűtést, ahogy megbeszéltük?”

Tíz perc telt el. Úgy reszkettem, hogy a fogaim összekoccantak. Végül megszólalt a telefonom.

Anya: „Ó, Cassie, teljesen elfelejtettem a gála előkészületeit! Csak burkolózz be néhány takaróba, drágám. Az áramszolgáltató reggelre megjavítja. Most megyünk a bálterembe. Szeretlek!”

Addig bámultam a képernyőt, amíg a látásom elhomályosult a dühös, forró könnyektől.

Hirtelen egy hatalmas reccsenés visszhangzott felettem, hangosabb, mint egy lövés. A ház megremegett. Az udvarban álló ősi tölgyfa hatalmas, hófúvásos ága eltört a szélviharban, és egyenesen a nappali kiugró ablakán csapódott be.

Üveg robbant befelé, és a szőnyeget borította be. A tomboló hóvihar azonnal elöntötte a házat, magával hozva egy heves hóörvényt.

Felsikoltottam, és a karjaimmal az arcomat védtem.

De a rémálom csak fokozódott. A konyhából éles, fémes nyögés hallatszott, majd a csövek rémisztő hangja.

Feltápászkodtam, a zseblámpám fénye vadul hasított a sötétbe. A konyhában víz tört fel a mosogató alól, jeges folyadékkal árasztva el a padlót. A hideg kitágította a vizet a vezetékekben, és a hirtelen nyomásesés szétrobbantotta őket.

A víz gyorsan gyűlt, és átitatta a csizmámat. Ha nem zárom el a pincében lévő fő vízcsapot, az egész ház – minden, amit Liammel építettünk – elpusztul.

Átgázoltam az emelkedő, jeges vízen, és kinyitottam a pince ajtaját. Odalent nyirkos volt a levegő, és a régi föld, valamint a közelgő katasztrófa szaga terjengett. Halványuló telefonommal lefelé irányítottam a falépcsőt. Már dér borította, és egy vékony vízréteg csorgott le felülről.

„Csak nyúlj a szelephez!” – motyogtam hangosan remegő hangon. „Csak nyúlj a szelephez!”

Léptem egyet. Aztán még egyet. A hideg elgyengítette a végtagjaimat, lelassította a reakcióimat.

A negyedik lépcsőfokon a vizes csizmám egy tömör, fekete jégnek ütközött.

Kisiklott a lábam alólam. Még sikítani sem volt időm. Előrebukottam, és vadul kusza végtagokkal zuhantam le a lépcsőn. Émerült puffanással csapódtam a betonpadlónak.

Vakító és tomboló fájdalom robbant a koponyámban. A vállam kínzó fájdalommal lüktetett. A telefonom végigszáguldott a nedves betonon, a zseblámpa kialudt, és a teljes, fojtogató sötétségbe taszított.

Ott feküdtem a jeges vízben, és levegő után kapkodtam, ami olyan volt, mint egy lenyelt üveg. Megpróbáltam feltápászkodni, de a bal karom nem tartotta meg a súlyomat. Szédülten forgott a fejem.

Valahol felettem halkan sikítani kezdett a szén-monoxid-érzékelő – egy magas hangú, ritmikus visítás. A környék tartalék generátora biztosan bekapcsolt, és egy eldugult szellőzőnyíláson keresztül visszavezette a kipufogógázt a házba.

A mellkasomhoz húztam a térdeimet, jobb kezem ösztönösen a kabátom zsebéhez nyúlt, és átkarolta a Liam dögcéduláit tartalmazó faládát. A látásom kirajzolódott. A hideg már nem csípett; nehéz, álmosító takaróvá változott.

Talán, gondoltam, miközben riadtan lehunytam a szemem, talán újra láthatom őt.

A sikoltozó riasztó hangja csendes, zümmögő csenddé halkult.

3. fejezet: Az ébredés

Egy vakítóan fehér szobában tértem magamhoz. A szívmonitor egyenletes, ritmikus sípolása szinkronban volt a koponyámban hallható tompa, ritmikus lüktetéssel.

Megpróbáltam mozdulni, de a bal karom nehéz gipszbe volt kötve. Több réteg forró takaró alatt feküdtem, de a mély, csontig hatoló hideg még mindig ott motoszkált a velőmben.

„Ne próbáljon még felülni, Mrs. Hayes.”

Pislogtam a vakító fényű neonfényben. Egy kedves, fáradt szemű, Sarah feliratú kitűzőjű nővér éppen egy infúziós zsákot igazgatott az ágyam mellett.

„Hol…?” – száraz, rekedt hangon válaszoltam.

– A Boulder Közösségi Kórházba – mondta Sarah halkan, miközben egy kis csésze jégdarabkát nyújtott felém. – Jól megijesztettél minket. Kihűlés, súlyos szén-monoxid-mérgezés, agyrázkódás és kulcscsonttörés. A tűzoltók, akik behozták, azt mondták, hogy még egy órát töltöttél abban a pincében, és… nos, nagyon szerencsés vagy.