Helena Villarreal aznap este érkezett. Az 52 éves nő közvetlen beszédstílusa eleinte megfélemlítette Ángelát. Azonban nem kérdezte meg tőle, miért kellett ennyit elviselnie, vagy miért nem jött ki hamarabb.

Megkérdezte tőle, hogy mit szeretne most csinálni.

Angela a kezeit nézte.

— Befejezni a középiskolát.

Az apja 14 éves korában kivette az iskolából. Azóta minden könyvet elolvasott, amit csak talált, de túl szégyellte, hogy bárki előtt írjon.

Helena segített neki egy programot találni a tanulmányai folytatásához. Elvira úgy alakította át a feladatait, hogy legyen ideje. Bernardo felajánlotta, hogy elsajátítja az anyagokat, anélkül, hogy a jó jegyeket feltételként szabta volna meg a további segítségnyújtás feltételeként.

Angela pszichológiai segítséget is elfogadott. Először kimerülten és kételkedve távozott a foglalkozásokról, hogy vajon helyesen cselekedett-e azzal, hogy elmesélte a történetét.

Voltak rémálomokkal teli éjszakák, hívások, amikre nem válaszolt, és napok, amikor egy ajtó zaja visszaküldte a ház mosókonyhájába.

De kezdte felismerni, hogy a félelem nem parancs.

Az első vizsgája napján gyomorfájással érkezett. Már majdnem visszament, mielőtt belépett volna a terembe. Az egyik osztálytársa ceruzát kért tőle, és elkezdte beszélni a kérdésekről, amik aggasztották. Angela rájött, hogy nem ő az egyetlen, aki ideges. Amikor megkapta az osztályzatát, mindenki más előtt magához hívta Elvirát, és könnyek között olvasta fel az eredményt.

Helena elkísérte a fogorvoshoz, hogy megnézzék a szemüvegét, és hogy a fizetéséből ruhát válasszanak. Amikor egy eladónő megkérdezte tőle, hogy milyen színt szeretne, Angela Helenára nézett, utasításokat várva.

– Téged kérdez – emlékeztette a lány.

A kéket választotta.

Ez az apró tett jobban meghatotta, mint várta.

Végül levágatta a haját, vett egy kényelmes szemüveget, és abbahagyta a mosoly elrejtését. Megtartotta a növényeivel való törődés és lefekvés előtti olvasás szokását, de már nem mászkált azzal a szándékkal, hogy a lehető legkevesebb helyet foglalja el.

Bernardo figyelte a változást, és nem tudta, hogyan fejezze ki az érzéseit. Eleinte csodálta a nő érzékenységét, most azonban hiányolták a beszélgetéseit, amikor a nő otthonról távol töltötte az éjszakát tanulással.

Egyik délután találkoztak a kertben. Angelának eszébe jutott egy dal, amit az édesanyja szokott énekelni neki, mielőtt megbetegedett, és dúdolva öntözte a rózsákat.

Bernardo végighallgatta, amíg véget nem ért.

– Veled ez a ház megszűnt üresnek tűnni.

Felnézett. A férfi közelebb lépett, de megállt, mielőtt megérintette volna.

– Nem akarom, hogy összekeverd az érzéseimet azzal, amivel tartozom neked.

Angela mély lélegzetet vett.

– Akkor beszélnünk kell anélkül, hogy te lennél a főnököm.

Megcsinálták.

Hónapokkal később, miután elvégezte a középiskolát, Ángela részmunkaidős állást kapott egy könyvesboltban, és egy külön szobába költözött az osztálytermei közelében. Helena továbbra is segített neki egyetemi ösztöndíjra jelentkezni.

Bernardo segített neki költözni, majd randira hívta. Megtagadhatta volna, és hazamehetett volna.

Elfogadta.

Patricia Leal, az ügynökség egyik kisebbségi partnerének lánya, már korán felfigyelt erre a kapcsolatra. 32 éves volt, és régóta Bernardo feleségeként képzelte el magát, bár a férfi soha nem ajánlott neki semmi ilyesmit.

Egy látogatás során rátalált Angelára, aki Helenával beszélgetett, és rájött, hogy ennek a lánynak van egy helye, amit meghívókkal vagy ajándékokkal nem tud megszerezni.

Nyomozott a múltjában. Felfedezte eladósodott apját és erőszakos testvéreit. Aztán megadta nekik Bernardo címét, biztosítva őket arról, hogy Ángela pénzt rejteget előlük.

Az első fenyegetés ebből a beszélgetésből hangzott el.

Patricia, mivel nem elégedett meg a beléjük keltett félelemmel, ismét felkereste őket. Azt javasolta, hogy követeljenek kártérítést, és biztosította őket, hogy egy gazdag ember fizetne a botrány elkerülése érdekében.

Egyik szombaton Ángela Bernardo házában tanult Helenával, amikor Rogelio és fiai megérkeztek a bejárathoz. Elvira kinyitotta az ajtót, azt gondolva, hogy küldeményük van. Iván benyomta az ajtót, mielőtt becsukhatta volna.

– A lányunkért jöttünk! – kiáltotta Rogelio.

Bernardo kiment az irodából. Tomás pénzt kért, és ököllel az asztalra csapott. Iván a lépcső felé indult, ahol Ángela remegve megjelent.

Bernardo elállta az útját. Amikor Iván megpróbálta megütni, megragadta és elrángatta, miközben Elvira hívta a biztonságiakat.

Angela hallotta a szíve kalapálását a fülében, de lement a lépcsőn.

– Semmivel sem tartozom nekik.

Rogelio kinyújtotta a kezét a lány felé.

– A lányom vagy, és azt teszed, amit mondok.

Angela kissé hátrébb lépett, és ismét találkozott a tekintetével.

– A lányod vagyok, nem a tulajdonod.

Tomás dühösen elővette a telefonját, és megmutatott egy beszélgetést.

– Nos, ezt mondd el a barátodnak, Patriciának, aki azért küldött minket ide, mert tudta, hogy fizetni fogsz.

3. rész

Helena felismerte a képernyőn látható számot. Patricia arról a telefonról írt, amelyet a vacsorák és a csoportos megbeszélések koordinálására használt.

Bernardo Angelára nézett. A lány már nem az apjára nézett, hanem az üzeneteket figyelte, megértve, hogy valaki szándékosan azokat kereste, akik a legjobban megbántották.

Megérkeztek az őrök. A férfiak megpróbálták tagadni a támadást, de a bejárati kamera rögzítette Elvira lökdösését és a fenyegetéseiket.

Angela beleegyezett, hogy beszél a rendőrökkel, amint megérkeznek. Remegett a hangja, és kénytelen volt abbahagyni, de folytatta.

Bernardo mellette várt anélkül, hogy válaszolt volna a nevében.

Tomás által mutatott üzeneteket is megőrizték. Patricia részvételét ki kell vizsgálni; Bernardo puszta vádaskodása nem volt elegendő.