Elkezdte fizetni magának a megélhetési bért, felvett egy független könyvelőt, és megállapította, hogy két ellenőrzés nélkül egyetlen nagyobb tranzakciót sem lehet lebonyolítani. Létrehozott egy alapot is, hogy segítsen a vészhelyzetben lévő munkavállalókon.
Egyik este, miután befejezte a műszakját, leengedte a fémfüggönyt, és a restaurált táblára meredt. Nem volt sem modern, sem tökéletes. Néhány betű az idő nyomait viselte magán.
De a családja nevét viselte.
Doña Elena odalépett hozzá, és megfogta a kezét.
– A nagyapád büszke lenne rád.
Adriana a kialudt lámpákra nézett az étkezőben.
–Sok éven át azt hittem, hogy jó feleségnek lenni annyit tesz, mint segíteni Mauriciónak ragyogni. Nem is tudtam, hogy az árnyékomat használja fel arra, hogy eltöröljön.
– Nem tudta megtenni.
Adriana elmosolyodott.
– Mert ezúttal odanéztem, mielőtt túl késő lett volna.
Azon az éjszakán sem diadalt, sem bosszúvágyat nem érzett. Valami sokkal mélyebbet érzett: azt a nyugalmat, hogy nem kellett engedélynek lennie ahhoz, hogy egy olyan történetben maradhasson, ami mindig is az övé volt.
Mauricio megpróbálta eltávolítani egy fényképről, majd az adminisztrációról, végül pedig az étteremből.
Amit sosem értett meg, az az volt, hogy Adriana nem dekoratív figura a Casa Montoyán belül.
Ő volt az emlék, a munka és a szív, amely nyitva tartotta kapuit.
