Másnap a család elment a helyi menhelyre. A zajos, ugatástól hangos folyosókon sétálva Leó hirtelen megállt az egyik rács előtt. Egy apró, bozontos, aranyszínű keverék kiskutya ült ott. Nem ugatott, nem ugrált. Csak csendesen, hatalmas barna szemekkel nézett Leóra, majd lassan, bizonytalanul odasétált a rácshoz, és a hideg fémhez dörzsölte az orrát.
Leó letérdelt, és benyújtotta az ujját. A kiskutya azonnal megnyalta. A fiú felnézett a szüleire, és elmosolyodott. – Ő az. – Hogy fogod hívni? – kérdezte Alex mosolyogva. Leó elgondolkodott, majd ránézett a kiskutyára. – Robin – mondta határozottan. – Mert Max volt a mi szuperhősünk. És minden szuperhősnek szüksége van egy segédtársra, aki továbbviszi a munkáját.
Amikor Robin megérkezett az otthonukba, az élet újra megtelt nevetéssel, játékkal és a karmok kopogásával. Az első éjszaka, amikor lefeküdtek aludni, Anna és Alex a hálószoba ajtajából figyelték a gyerekszobát.
Leó békésen aludt az ágyában. És ott, pontosan azon a helyen, ahol évekkel ezelőtt egy hatalmas golden retriever őrködött a padló repedései előtt, egy apró, bozontos kiskutya gömbölyödött össze egy puha takarón. Robin felemelte a fejét, a sötétbe pillantott, majd miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van, visszahajtotta a fejét a mancsaira.
Alex átkarolta Anna derekát, és halkan felsóhajtott. – Úgy látszik, a hagyomány folytatódik.
Anna a fejét a férje vállára hajtotta, és az ablak felé nézett, ahol az égen egy fényes csillag ragyogott. – Igen – suttogta. – És biztos vagyok benne, hogy a legfőbb őrzőangyalunk is nagyon büszke odafent.
