Luke Harris leült Leóval a lépcsőn, miközben a tömeg ritkult.
Talán tizenöt percig beszélgettek. A repülőtérről, Marcusról, arról, hogy néz ki Lubbock októberben. Luke megkérdezte Leótól, milyen foltok vannak a hátizsákján. Leo mindegyiket elmagyarázta – egy nemzeti parki folt egy családi kirándulásról Sionba, egy logó egy zenekartól, amit az unokatestvére szeretett, egy Vasember folt tízéves korából, amit soha nem vett le, mert olyan régóta ott volt, hogy állandónak tűnt.
Luke mesélt neki egy foltról a saját táskáján. A csapata jelvénye. Egy szárnyas cápa, ami Leo bevallása szerint őrültségnek hangzott, és Luke is egyetértett vele, hogy egy kicsit őrültség.
Luke egyszer csak megszólalt: „Tudnod kéne – nem csak segítettél eljutni egy kapuig. Nehéz napom volt. Nehéz pár hónapom. És valami arról, hogy egy gyerek csak odajött és megkérdezte, hogy szükségem van-e segítségre, nem nagy ügy, csak felajánlotta – ez számított. Több, mint a zászló. Több, mint a Broncos jegyek.”
Leo bólintott. Nem tudta, mit mondjon erre, ezért nem szólt semmit, ami valószínűleg helyes döntés volt.
Megszólalt a csengő, jelezve a második órát. Leo felállt, a hóna alá csapta a zászlót, és felvette a hátizsákját.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta. – Az… mármint, hogy nem kellett volna mindezt megcsinálnod.
Luke ránézett. – Te sem.
Leo ezen egy fél másodpercig gondolkodott, majd megfordult és bement.
A zászló a nap további részében az asztalán ült, a falnak dőlve. Mrs. Garza folyton azt nézte. Nem szólt rá semmit. Csak nézte tovább.
Ha ez megfogott, küldd el valakinek, akinek emlékeztetőre van szüksége, hogy a hétköznapi emberek is csinálnak ilyesmit – minden nap, repülőtereken, parkolókban, apró pillanatokban, amiket senki sem filmez.
