Helenre nézett.
„Miért nem találtál rám hamarabb?”
Helen szeme is könnybe lábadt.
„Megpróbáltam.”
Elmagyarázta, hogy évekig kereste, de Tasha több házon is átköltözött, és végül minden olyan feljegyzésből eltűnt, amelyhez Helen hozzáfért.
Aztán Helen mondott valamit, amitől teljesen elcsendesedett az udvar.
– Abban a pillanatban felismertelek, hogy itt megláttalak.
Tasha rámeredt.
Helen fáradtan elmosolyodott.
„Úgy nézel ki, mint az anyád.”
Tasha ismét lenézett a levélre.
Aztán lassan sírni kezdett.
Nem hangosan.
Nem drámaian.
Csak állt ott, könnyek folytak az arcán, miközben ugyanazok a nők, akik évekig féltek tőle, hitetlenkedve nézték.
Végül Tasha visszanézett Helenre.
„Sajnálom.”
Heléna bólintott.
„Ez már egy kezdet.”
Attól a naptól kezdve senki sem látta többé Tashát zaklatni Helent.
Valójában Tasha minden reggel maga vitte ki a mosókonyhát az udvarra.
És néha, miközben egymás mellett dolgoztak, Helen történeteket mesélt az anyjáról, akiről Tasha egész életében azt hitte, hogy soha nem szerette őt.
