A negyedik menetben Márk már nem próbálta erőből felvenni a versenyt. Hátralépett, elhajolt, és hagyta, hogy az ellenfél fáradjon. Aztán egyetlen tökéletes, időzített, Klára által tanított ellentámadással – egy finom elcsúszás utáni tiszta bal horoggal – megnyerte a mérkőzést.

Amikor a bíró a magasba emelte Márk kezét, a fiú azonnal a kötelekhez futott, és átölelte az idős nőt. A stadion zúgott az éljenzéstől.

Klára Bognár sosem akart újra a címlapokra kerülni, bár a története hamarosan bejárta az egész országot. Ő csak egy dolgot akart: újra érezni a ring vásznát a cipője alatt, és átadni azt a tüzet, ami benne lobogott, a következő generációnak.

A klub falán hamarosan egy új fényképet helyeztek el. Nem egy újabb bajnoki övet ábrázolt. Egy fekete-fehér fotó volt egy fiatal, tizenkilenc éves lányról harci pózban, mellette pedig egy friss kép ugyanerről a nőről, nyolcvan évesen, ahogy fókuszkesztyűt tart a város új bajnokának.

Az emberek pedig, akik beléptek a terembe, többé sosem nevettek, ha egy idős embert láttak edzeni. Mert megtanulták a legfontosabb leckét, amit a “Vasöklű Klára” tanított nekik: a test talán megöregszik, és az izmok veszíthetnek az erejükből, de egy igazi harcos lelke örökké fiatal és legyőzhetetlen marad.