– Ezt maga érdemli meg a leginkább – mondta a fiatal atléta elcsukló hangon. – Sajnálom, amit korábban mondtam. Maga mutatta meg mindannyiunknak, mit jelent az igazi erő és a kitartás.
A tömegből valaki ujjongani kezdett, és hamarosan az egész tengerpart zengett a vastapstól. A szervezők, a bírók és a kimerült versenyzők mind odasereglettek, hogy gratuláljanak. Margit könnyes szemmel mosolygott.
Abban a pillanatban nem érezte sem a kimerültséget, sem a sajgó ízületeit. Csak egy mély, mindent elsöprő békesség áradt szét a lelkében. Bár a teste a végletekig kimerült, a szíve könnyebb volt, mint Dániel halála óta bármikor.
A történet azonban nem ért véget azon a napon a tengerparton. Az idős asszony kitartásának híre futótűzként terjedt el a városban, majd az országos híradók is beszámoltak róla. Az emberek ezreit inspirálta a nyolcvanéves édesanya, aki botra támaszkodva, a fájdalmat leküzdve teljesítette fia utolsó álmát.
A következő évben a verseny szervezői egy új hagyományt teremtettek. A hivatalos, profi akadályfutás mellett elindították a „Dániel Emlékfutamot”.
Ezen a szakaszon nem az idő vagy a helyezés számított, és bárki elindulhatott rajta, korra, testsúlyra vagy fizikai állapotra való tekintet nélkül. Az egyetlen szabály az volt, hogy soha nem szabad feladni, és mindenkit bátorítani kell, aki megállni kényszerül.
Margit azon a napon is ott volt a tengerparton. Ezúttal már nem viselt rajtszámot, és nem küzdött meg a nehéz fa akadályokkal. A célvonalnál ült egy kényelmes székben, a régi botjára támaszkodva, és mosolyogva nézte, ahogy fiatalok, idősek, sérülésekből felépülők és családok ezrei haladnak át a célon.
Jake, aki ismét megnyerte a profik versenyét, a célba érés után azonnal az idős asszonyhoz szaladt, hogy megölelje. Margit a kezében tartotta fia fényképét.
Miközben a tenger felől fújó hűvös, sós szél megsimogatta az arcát, a távolba nézett, és pontosan tudta: Dániel álma nemcsak beteljesült, de ezrek számára vált a remény és az élni akarás örök szimbólumává.
