Miután a terem lassan kiürült, Daniel kettesben maradt Elvirával. A fiú odahúzott egy széket az asszonynak, majd ő maga a padlóra ült, keresztbe tett lábakkal, mintha csak egy kisgyermek lenne a mestere lábainál.

– Elvira… Hogyan csinálja? Hogyan képes ennyi év után is ennyi tüzet, ennyi szenvedélyt belevinni egyetlen mozdulatba?

Az idős asszony mélyet sóhajtott, és a tekintete a semmibe révedt, mintha a múlt képeit látná maga előtt. – Tudod, Daniel, a balett egy kegyetlen szerető. Mindent elvesz tőled. A fiatalságodat, a szabadidődet, az ízületeidet, a normális életedet. De cserébe ad valamit, amit semmi más ezen a világon: a repülés illúzióját. Amikor fiatal voltam, én is csak a sikert hajszoltam. Azt akartam, hogy én ugorjak a legmagasabbra, hogy én forogjam a legtöbbet. De ahogy múltak az évek, és a testem kezdte feladni a szolgálatot, rájöttem, hogy a tánc nem a test diadala a gravitáció felett, hanem a lélek diadala a halandóság felett.

– Ma megmentette ezeket a fiatalokat – mondta Daniel halkan. – És megmentett engem is. Azt hittem, mindent tudok a szakmáról. Ma ráébredtem, hogy még csak most kezdem kapiskálni a lényegét.

Elvira elmosolyodott, és megsimogatta a fiatal koreográfus fejét. – Tehetséges vagy, Daniel. Nagyon is. De ne felejtsd el, hogy a tanítás nemcsak arról szól, hogy formálod a testüket. Formálnod kell a jellemüket is. Tanítsd meg őket arra, hogy a színpadon mindenki egyenlő. Nincs gazdag és szegény, nincs idős és fiatal, csak a tiszta, őszinte kifejezés létezik.

Ettől a naptól kezdve a balettiskola élete gyökeresen megváltozott. Elvira Rónai nemcsak egy egyszeri látogató maradt. Daniel felkérte őt, hogy legyen az iskola tiszteletbeli művészeti tanácsadója. Bár fizikailag már nem tudott minden órát végigcsinálni, hetente kétszer eljött, beült a sarokba a kis karosszékébe, és onnan figyelte a próbákat. Néha csak egy-egy szót szólt, egy apró kézmozdulattal jelezte, hol kell lágyítani a mozdulaton, de a puszta jelenléte is elég volt ahhoz, hogy a diákok a legjobbat hozzák ki magukból.

A diákok közötti légkör is átalakult. Eltűnt a gúnyolódás, az elitizmus és a felszínes rivalizálás. Megtanulták tisztelni egymást, függetlenül attól, hogy ki honnan jött, milyen adottságokkal rendelkezik, vagy éppen hány éves. Megértették, hogy a balett nem egy zártkörű klub a kiváltságosok számára, hanem egy nyelv, amit bárki beszélhet, akinek elég kitartása és alázata van hozzá.

Évekkel később, amikor Elvira Rónai csendben, álmában elhunyt, az egész város gyászolt. A temetésén a balettiskola összes jelenlegi és egykori diákja ott állt, némán, lehajtott fejjel. De Daniel tudta, hogy Elvira nem akarná, hogy szomorkodjanak.

A temetés utáni napon Daniel bement a stúdióba. Egyedül volt. Felkapcsolta a fényeket, betett egy régi, karcos Chopin lemezt, amit Elvira annyira szeretett, és a rúdhoz lépett. Lehunyta a szemét, és felidézte magában az idős asszony arcát, finom mosolyát és kecses mozdulatait.

Amikor elkezdte a gyakorlatot, érezte, hogy már nemcsak a testével táncol. A mozdulataiban ott volt minden, amit Elvirától tanult: a mélység, a történelem, a fájdalom és a végtelen szeretet. És ahogy kinyújtotta a karját a térben, tudta, hogy Elvira Rónai szelleme örökké ott fog élni abban a stúdióban, minden egyes plié-ben, minden egyes dobbantásban, emlékeztetve a világot arra, hogy az igazi szépség sosem öregszik meg.