De Márkus azonnal megértette.
Újra Arthur arcára nézett – ezúttal tényleg ránézett.
Az éles arccsontok.
A testtartás.
Az összetéveszthetetlen mód, ahogyan a vállát fogta.
Aztán Marcus suttogta:
„Arthur Whitmore…”
Arthur aprót bólintott.
Az egyik táncos összevonta a szemöldökét.
„Ki az az Arthur Whitmore?”
Marcus először nem válaszolt.
Majdnem zavarban volt.
Végül az osztály felé fordult.
„Harminc évvel ezelőtt minden komoly balettnövendék ismerte ezt a nevet.”
A szoba még csendesebb lett.
Márkus folytatta.
„Arthur Whitmore az ország egyik legelismertebb férfi táncosa volt. Nemzetközi szinten lépett fel. Nagy társulatoknak készített koreográfiákat. És az a variáció, amit az előbb láttál…”
Marcus nyelt egyet.
„…valaha szinte lehetetlennek tartották.”
Több táncos hitetlenkedve meredt Arthurra.
Ugyanaz a fiatal nő, aki egy végzősöknek szóló fitneszóráról viccelődött, lassan lesütötte a szemét.
De Arthur még mindig nem magyarázta meg, miért van ott.
Marcus közelebb lépett.
„Miért jöttél az órámra?”
Arthur hosszan nézte.
„Mert látni akartam, milyen tanár válhat belőled.”
Marcus arckifejezése megváltozott.
„Hogy érted ezt?”
Arthur kinyitotta a bőrtáskáját.
Bent számos régi fénykép, egy pár kopott balettcipő és egy megsárgult újságkivágás volt.
Előhúzott egy fényképet.
Egy sokkal fiatalabb Arthurt ábrázolt, aki egy tizenéves fiú mellett állt egy balettstúdióban.
Marcus készítette a képet.
Az arca azonnal elsápadt.
A képen látható fiú Marcus apja volt.
– Ismerte magát az apám?
Artúr megrázta a fejét.
„Én képeztem ki.”
Marcus élesen felnézett.
Artúr folytatta.
„Apád tizenhat évesen jött hozzám. Senki sem akarta az iskolájába. Azt mondták, túl merev, túl szegény, és hogy túl későn kezdte.”
Márkus nem szólt semmit.
– Fel akart hagyni – mondta Arthur. – Nem engedtem neki.
A diákok most már minden szóra figyeltek.
„Négy éven át képeztem anélkül, hogy egy fillért is kértem volna a családjától.”
Marcus lenézett a fényképre.
„Az apám soha nem mondta ezt nekem.”
„Büszke volt. Talán túl büszke is.”
Arthur szünetet tartott.
„Mielőtt meghalt, írt nekem.”
Marcus felkapta a fejét.
Arthur ismét a táskába nyúlt, és kihúzott egy borítékot.
„Azt mondta, hogy tanár lettél. Azt mondta, tehetséges vagy.”
Marcus remegő kézzel vette át a borítékot.
Aztán Arthur arckifejezése komolyabbá vált.
– De mondott még valami mást is.
“Mi?”
„Attól félt, hogy mielőtt esélyt adnál nekik, elkezded ítélkezni a táncosok felett.”
Marcus teljesen megdermedt.
Arthur a diákokra pillantott, akik korábban gúnyolták.
„Szóval azért jöttem ide, hogy megnézzem, igaza van-e.”
Senki sem mozdult.
Marcus úgy nézett ki, mintha a szavak fizikailag megütötték volna.
Artúr folytatta.
„Még mielőtt a rúdhoz értem volna, megláttál egy öregembert, és máris eldöntötted, mire vagyok képes.”
Marcus lesütötte a szemét.
„És a diákjaid követték a példádat.”
A nevető fiatal táncosok most mélységesen feszengtek.
Néhány másodperc múlva Marcus suttogta:
„Tévedtem.”
Artúr bólintott.
“Igen.”
Aztán, váratlanul, Arthur elmosolyodott.
„De a tévedés nem a legrosszabb dolog, amit egy tanár tehet.”
Márkus ránézett.
„A legrosszabb dolog az, ha utána nem vagy hajlandó tanulni.”
Marcus most először is elmosolyodott.
Az egész osztály felé fordult.
„Mindenki menjen vissza a helyére.”
A táncosok sietősen elfoglalták helyüket.
Aztán Marcus Arthurra nézett.
„Maradnál?”
Arthur felvonta a szemöldökét.
„Diákként?”
Márkus megrázta a fejét.
„Mint a tanárom.”
Arthur néhány másodpercig nem szólt semmit.
Aztán a tükör mellé tette a táskáját.
– Egy osztály – mondta.
Márkus elmosolyodott.
„Egy osztály.”
De a délután végére minden táncos megértett valamit, amit soha nem fog elfelejteni:
A tehetség nem mindig úgy jelenik meg, ahogy várjuk.
És néha pont az a személy van a teremben, akin mindenki nevet, akinek a legtöbbet kell tanítania.
