Julian óvatosan behelyezte a lábát. Odament a kirakathoz és vissza. Aztán újra elindult, ezúttal gyorsabban, ámulva abban az egyszerű érzésben: fájdalom nélkül letette a testét.

Mosolyogva távozott.

Valdivia percekkel később megérkezett.

Tomás beismerte, hogy nem teljesítette a megrendelést. Felajánlotta, hogy megtéríti a felmerült költségeket, és keres neki egy másik műhelyt. A boltosnak minden joga megvolt a felháborodáshoz. Amikor azonban megtudta az okát, elkezdte sértegetni.

– A szegényeknek mindig szükségük lesz valamire.

Tomás eltette a papírt, amelyen a gyermek méretei voltak.

– Ma cipőre volt szükségem.

A tortillabolt ajtaja becsapódott. Délre már több szomszéd is tudott a történetről. Egyesek nagylelkűnek nevezték. Mások a hálából fizetendő üzletről viccelődtek.

Délután Inés visszatért Juliánnal és a cipőkkel egy táskában.

– Nem fogadhatunk el valami ilyen drágát.

Tomás attól félt, hogy hallotta a vitát.

– Rosszul sikerültek?

Inés megrázta a fejét.

– Akkor hadd használja őket.

Felajánlotta, hogy cserébe kimos. A férfi értékelte az ajánlatot, de nem volt hajlandó az ajándékot egy újabb napi munkává tenni egy kimerült nő számára.

Julian az ajtóból figyelte, kezében a táskával.

Inés végül megölelte. A fiú visszahúzta a cipőjét, mielőtt elment.

A műhely problémái nem szűntek meg. Tomás eladta az óráját, újratárgyalta a bérleti díjat, és elfogadta az alig profitot termelő javításokat. Voltak esték, amikor vacsorára csak kenyeret és kávét evett.

Leticia egy hét múlva tért vissza. A bátyját a padon aludva találta, az egyik csizmája félig megvarrva.

Felébresztette és ételt tett elé.

– Még mindig úgy gondolom, hogy teljesítened kellett volna a feladatot.

Tamás bólintott.

-Tudom.

– De azzal sem foglak megbüntetni, hogy éheztetlek.

Csendben ettek. Aztán Leticia rendszerezte a számlákat, és segített neki kiszámolni, mennyit kérjen el, hogy ne veszítsen pénzt minden egyes javításon.

Hónapok munkájával sikerült nyitva tartani.

Egy délután különösen nehéz volt. Egy beszállító követelte a fizetést, és Tomás fontolóra vette, hogy eladja apja padját. Leticia megtalálta a vevőt, aki megmérte a fát.

– És min fogsz legközelebb dolgozni?

A cipésznek nem volt válasza.

A húga félretette a szerszámokat, és leült vele szemben.

– Dühös lettem, mert azt hittem, hagyod, hogy összeszedjem a darabokat.

Tomás a kezére nézett, amely szintén fáradtságról árulkodott.

– Nem kellett volna felelősségre vonnom a döntésemért.

Megkérte a vevőt, hogy távozzon. Aztán összeállítottak egy listát a függőben lévő javításokról, és megállapodtak abban, hogy beszélnek a beszállítóval, mielőtt átadják a munkához szükséges alapvető dolgokat. Az adósság időbe telt, mire lecsökkent, de a beszélgetés visszaadott neki valamit, amit a gúnyolódás elvett tőle: segítségre szorulhatott anélkül, hogy elkerülhetetlen teherré válna a nővére számára.

Julian elkezdte látogatni az órák után. Megmutatta neki a gyakorlatokat, kérdéseket tett fel, és nézte, ahogy türelmes kezek készítenek hasznos dolgokat, amiket mások feladtak, mert elvesztek.

Tomás kölcsönadott neki egy széket. Soha nem kérte, hogy dolgozzon az ajándékért cserébe. Ha a fiú segített a cipőfűzővel, az azért volt, mert élvezte. Mielőtt hagyta volna, hogy aludjon, megbizonyosodott róla, hogy Inés tudja, és hogy a házi feladat elkészült.

Egyik délután Julian megérkezett egy összehajtott papírlappal. A műhely rajza volt. A cipészt nagyon magasnak rajzolta, magát pedig hatalmas cipőkben a széken ülve.

Tomás a pult mögé tette.

Több hónap telt el. A bőr elvesztette fényét, és a talpak elkezdtek kopni. Tomás megjavította, amire szükség volt, igazította a fűzőket, és minden egyes kopásnyomot ünnepelt annak bizonyítékaként, hogy a fiú még mindig jár iskolába.

Amíg Julian be nem jött cipővel a kezében.

Inés talált egy stabil állást egy querétarói mosodában. Másnap indultak.

– Már alig illenek rám.

Ott hagyta őket a padon.

– Vissza akartam adni nekik.

Tomás végighúzta a hüvelykujját egy olyan varráson, amelyet kívülről ismert.

– Tartsd meg őket.

Julian sírni kezdett, próbált halkan sírni.

– Visszamegyek.

A cipész megölelte. Nem kért randevút vagy nagyobb ígéretet. Kikísérte az ajtóig, és nézte, ahogy elsétál, cipőjét a mellkasához szorítva.

Sokáig még az utca felé nézett az iskolabúcsú idején.

A szék üresen maradt.

Húsz év telt el azóta a reggel óta, amikor elajándékozta a párat. Tomás 72 éves volt. Fájt a keze, és egy lámpához kellett emelnie a varrásokat, hogy megkülönböztesse őket.

A műhely válságokat, tulajdonosváltásokat és nehéz időszakokat élt át. De a végleges elszámolások nem engedhettek meg maguknak újabb hosszabbítást. A korában nem tölthetett egész napokat a munkaasztal fölé görnyedve.

Leticia megtalálta a zárást jelző értesítést a pénztárgép mellett.

Ezúttal nem vitatkozott.

– Minden nap velem jössz enni.

Tomás elfogadta, bár nem tudta, hogyan fogja kitölteni az addig a műhelyhez tartozó órákat.

A bezárás előestéjén a nővére fotókat posztolt az üzletről, hogy eladjon néhány bútort. Egy másik képen a kezei egy cipőkaptafán látszottak, Julián régi rajza pedig a pult mögött volt.

Másnap reggel Tomás éppen elpakolta apja kalapácsát, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó.

Egy fiatalember lépett be, egy faládával a kezében. Ránézett a munkapadra, a szerszámokra és a székre. Aztán megállt a pult előtt.

– Azt mondták, hogy ma van az utolsó nap.

Tomás azt hitte, a bútorokért jön.

A látogató kinyitotta a dobozt.