Aztán Mauricio rájött, hogy túl sokat beszélt.

A támadás novemberben, egy családi vacsorán kezdődött.

– Lucía olyan mozdulatokat talál ki, amik nem is léteznek – jelentette ki mindenki előtt. – Szerintem a számok összezavarják.

Elena teátrálisan felsóhajtott.

– Adrian, aggódnod kellene. A feleséged megszállottnak tűnik. Talán pihenésre van szüksége.

Hírnevet építettek nekem.

Ha jelentettem valamit, azt mondták, hogy összezavarodtam.

Adrian dühösen felállt.

– Soha többé ne beszélj így a feleségemről!

A térdére tettem a kezem az asztal alatt.

Nem.

Még nem.

Lehajtottam a fejem.

– Talán Mauriciónak igaza van – mormoltam. – Talán tévedtem.

Láttam a megkönnyebbülést átfutni az arcukon.

Azt hitték, győztek.

Napokkal később valaki belépett a házunkba.

Betörték a kis irodám ablakát, kifosztották a fiókokat, és elvittek egy merevlemezt, amit egy fémdobozban tartottam.

Amikor Elena aznap délután megjelent egy tálcával megrakott étellel, és túl gyorsan megkérdezte:

– Elvittek valami fontosat?

Megkaptam a válaszomat.

– Mauricio számláinak másolatai – hazudtam –. Minden eltűnt.

Elena együttérzően mosolygott.

– A lényeg, hogy jól vagy. A család mindig megvédi a családot.

Az ellopott lemez álca volt.

Az igazi próbák már elérhetetlenek voltak számukra.

Két nappal később meghívót kaptunk a decemberi nagy családi összejövetelre.

Adrian el akarta utasítani.

– Azután, amit Hálaadáskor tettek, és a rablás után, nem akarlak a közelükben látni.

– Mennünk kell.

Még nem tudtam neki elmagyarázni, hogy a hatóságoknak már megvan az akta.

Azt sem tudtam neki elmagyarázni, hogy látnom kell, hogyan reagálnak, ha rájönnek, hogy zárolják a pénzüket.

Azon az estén Elena háza tele volt üzletemberekkel, családtagokkal és ismerősökkel. Mauricio egy állítólagos ingatlanprojekttel dicsekedett. Renata egy gyémánt karkötőt mutogatott.

Nyolc órakor Elena odajött hozzám egy pohár ásványvízzel.

– Fáradtnak tűnsz, drágám. Tessék.

Mauricio elhallgatott.

Renáta is.

Mindhárman a poharamba néztek.

A rablás után óvintézkedéseket tettem. Egy laboros munkatárs adott nekem egy kis tesztcsíkot, amivel bizonyos veszélyes vegyületeket tudtam kimutatni.

Lopva megérintettem vele egy csepp vizet a széléről.

A mutató megváltozott.

Volt egy furcsa anyag az italomban.

Felnéztem.

Elena elmosolyodott.

Mauricio az órájára nézett.

És ekkor Adrián abbahagyta a nagybátyja beszélgetésének hallgatását, és elkezdte őket figyelni.

Először Mauriciót látta meg.

Aztán Renátához.

Aztán az anyjához.

Végre meglátta a kezemben tartott poharat.

Két lépéssel átszelte a szobát.

– Ne idd meg azt!

Kirapta tőlem.

És ahogy az egész ház elcsendesedett, a férjem kezdte megérteni, hogy aznap este nem azért hívtak meg minket, hogy kibéküljünk.

Azért hívtak meg minket, hogy ne kerüljek el élve.

3. RÉSZ

„Ki adta neki a poharat?” – ismételte Adrian.

Senki sem szólt semmit.

Elena megpróbálta visszanyerni az irányítást.

– Fiam, nevetséges jelenetet csinálsz. Ez csak víz.

– Akkor iszod meg.

A szín eltűnt az arcáról.

Ez a reakció elég volt Adriannak.

Megállt előttem, és felvette azt a testtartást, amit veszélyes helyzetekbe való beavatkozáskor láttam tőle. Nem mutatott senkire, de világossá tette, hogy senki sem fog a közelembe jönni.

A vendégek hátrébb léptek.

Egy pohár esett a földre.

A kvartett, amely az ablak közelében zenélt, abbahagyta a játékot.

A kezem Adrian karjára helyeztem.

– Ennyi – mondtam neki.

Értetlenül nézett rám.

Kinyitottam a táskámat.

Elővettem egy bézs színű mappát, és az üvegasztalra helyeztem.

Mauricio ismert fel először néhány levelet.

-Mi az?

–Amit mindannyian túl ostobának tartottatok ahhoz, hogy megtaláljam.

Elővettem a tesztcsíkot és megmutattam.

–Én is megnéztem az italt, mielőtt Adrian elvette tőlem.

Elena dadogni kezdett.

– Lucía… Nem tudom, mire gondolsz.

– Nem célzok semmire.

Mauricióra néztem.

– Az építőipari cégeitek nem építenek semmit. A számláitok el nem végzett munkákról szólnak. A földetek hónapok óta üresen áll, mégis olyan összegeket mozgattok meg, amelyeket egy Önök méretű cége soha nem tudna indokolni.

Remegni kezdett az állkapcsa.

– Maga őrült.

Alig mosolyogtam.

Pontosan ez volt az a szó, amire hetek óta készültek.

– Ezt próbáltad megállapítani a novemberi vacsora alatt, nem igaz? Először egy zavart nő. Aztán egy érzelmileg labilis nő. Aztán egy rablás által traumatizált nő. És végül egy hirtelen haláleset egy családi összejövetel közepén.

Renata a szája elé kapta a kezét.

Mauricio olyan dühösen nézett rá, hogy az többet bizonyított, mint amit bármilyen vallomás tehetett volna.

Adrian felém fordította a fejét.

– Lucía… mióta tudod ezt?

–Attól az estétől fogva, amikor kézbesítették nekem azt a dobozt.

A csend teljes volt.

Mauricio látszólag nem értette.

– Alapfokú számvitelt tanítasz.

-Jelenleg.

Kinyitottam a mappát.

– Korábban igazságügyi auditorként dolgoztam.

Renata idegesen felnevetett.

– Ez abszurd.

– Majdnem tíz éven át vizsgáltam azokat a pénzügyi struktúrákat, amelyeket illegális eredetű vagyon elrejtésére és pénz mozgatására használtak.

Mauricio az asztal szélébe kapaszkodott.

Amióta ismerem, most először tűnt úgy, mintha nem lenne hatalmas ember.

Úgy nézett ki, mint aki most jött rá, hogy hetek óta ássa a saját sírját.

„A doboz, amit adott nekem, elég információt tartalmazott ahhoz, hogy a műveletének egy részét rekonstruáljam” – folytattam. „És amikor hozzáférést adott az aktáihoz, kitöltötte a többit is.”

– Illegálisan fértél hozzá a rendszeremhez!

– Maga adta meg nekem a jelszót két alkalmazott előtt.