Egy Delta bevetésről hazaérve az intenzív osztályon találtam a feleségemet. Az arca… Nem ismertem fel. Az orvos azt suttogta: „Harmincegy törés. Tompa ütés okozta trauma. Ismételt ütések.” Aztán megláttam őket a szobája előtt – az apját és hét fiát –, mosolyogva, mintha épp most nyertek volna valamit. A nyomozó azt mondta: „Ez családi ügy. A rendőrség nem nyúlhat hozzájuk.” Megnéztem a kalapácsnyomot a koponyáján, és azt válaszoltam: „Jó. Mert én nem vagyok rendőr.” „Mi történt velük… egyetlen bíróság sem ítélkezhet felettük.”

—————–
Visszatértem a városba, de mielőtt elindulhattam volna a raktár felé, megszólalt a telefonom. Egy ismeretlen számról jött SMS.

Tudom, mit csinálsz. Tudok segíteni. De tudnod kell az igazságot Tessáról.

A képernyőre meredtem. Válasz: Ki ez?

Válasz: Valaki, aki ugyanúgy gyűlöli Victort, mint te. Találkozzunk a 9-es úton lévő étkezdében. Egyedül.

Csapda volt. Muszáj volt. De az ösztöneim mást súgtak. Megfordultam a teherautóval.

Az étkezde zsíros kanálként pislákoló neonfényben úszott. Egy nő ült a hátsó bokszban, ballonkabátban és napszemüvegben, hajnali 4-kor. Idősebb volt, talán ötven.

– Eleanornak hívnak – mondta, miközben leültem. – Húsz évig voltam Victor személyi asszisztense. Múlt héten kirúgott, mert nem voltam hajlandó megsemmisíteni a Tessáról szóló aktákat.

„Miért tették ezt, Eleanor?” – kérdeztem. „A pénz nem elég ok harmincegy kalapácsütésre.”

Eleanor egy barna borítékot csúsztatott az asztalon. „Nyisd ki.”

Egy orvosi jelentés volt benne. Két héttel ezelőttről származott.
Páciens: Tessa Hunter. Állapot: Terhes.

Megállt a szívem. A világ a tengelye körül forgott.

“Terhes?”

– Még nem mondta el neked – suttogta Eleanor. – Meg akart lepni, amikor hazaértél. Aznap este odament Victorhoz, hogy elmondja neki, végleg elhagyja a családot. Azt mondta neki: „Az én gyerekem nem fog egy olyan szörnyeteg körül felnőni, mint te.”

A papírra meredtem. Egy baba. Születni készültünk.

– Victor ezt nem tudta volna feldolgozni – folytatta Eleanor. – Tisztára akarta törölni a lapot. Meg akarta ölni a babát.

„Túlélte… túlélte a baba?” – kérdeztem elcsukló hangon.

Eleanor lenézett. „A sürgősségi osztály jelentése szerint hasi sérülés történt. Nem tudom, Hunter.”

Felálltam. A düh, amit korábban éreztem, gyertyalángként hatott. Amit most éreztem, az egy atomrobbanás volt.

„Köszönöm, Eleanor. Menj haza. Zárd be az ajtókat.”

„Hová mész?”

„Befejezem ezt. Mindet megölöm.”

—————
A nap vérzett az égbe – mint egy sebes, lila hajnal –, amikor elértem Victor birtokát. Az „Erőd”-nek nevezte. Három méter magas falak, elektromos vezeték, kamerák.

Leparkoltam az erdőben, majd gyalog mentem tovább, felmászva egy hatalmas tölgyfára, ami a kerítés falára omlott. Leugrottam a gondosan nyírt gyepre, és szellemként mozogtam árnyékról árnyékra, amíg el nem értem a főépületet.

Bekukucskáltam a nappali ablakán. Ott voltak – a megmaradt Farkasfalka. Victor, Dominic, Evan, Felix, Grant, Ian, Kyle. Kimerültnek tűntek, vitatkoztak.

Aztán egy fehér laborköpenyes férfi lépett be a szobába. Dr. Sterling. A St. Jude’s sebészetének vezetője. Miért volt itt?

A fülemet az üveghez szorítottam.

– Szövődmények? – kérdezte Sterling. – De egyelőre stabil az állapota.

– És a kivonás? – kérdezte Victor. – Sikeres volt?

Sterling bólintott. „A császármetszést azonnal elvégezték az érkezéskor. A trauma beindította a szülést, de a magzat életképes volt. Harminckét hetes, nem nyolc. A jelentés, amit Eleanor látott, régi volt. Sokkal előrébb járt, mint azt bárkinek is elmondta.”

A térdeim a fűben landoltak. Harminckét hét. Nyolc hónap. Elrejtette, bő ruhában volt, védte őt.

– És a gyerek? – kérdezte Viktor.

– Az újszülött inkubátorban van az alagsorban – mondta Sterling. – Egészséges. Erős a tüdeje.

– Jó – mondta Victor. – Holnap érkezik a vevőm. Egy egészséges, genetikailag tiszta fiúörökösért magas árat kell fizetni.

A világ elcsendesedett. Nem ölték meg a fiamat. Elrabolták. Kómába verték a feleségemet, hogy megindítsák a szülést, és eladhassák a gyermekünket.

A küldetés paraméterei azonnal megváltoztak.
Első prioritás: Az eszköz (a fiam) biztosítása.
Második prioritás: Az ellenséges felek megsemmisítése.

Odamentem a pince bejáratához. Felfeszítettem a zárat, és beosontam. A pincében egy teljesen felszerelt magánrendelő volt. És ott, középen, egy inkubátor.

Bent egy apró, ficánkoló kisfiú feküdt. Sötét haja volt. Az én hajam.

– Itt vagyok, haver – suttogtam, és kesztyűs kezemet az üvegre tettem. – Apa itt van.

Lépteket hallottam a lépcsőn.

– Ellenőrizd a szinteket! – Victor hangja leereszkedett. – Dominic, ellenőrizd a generátort.

Elbújtam egy halom oxigénpalack mögé. Dominic berontott a szobába, zseblámpájával világítva. Odament az inkubátorhoz, és erősen megkopogtatta az üveget.

– Kis dög – gúnyolódott.

Ennyi volt. Kiléptem. „Ne érj hozzá!”

Dominic megpördült, és a fegyveréért nyúlt. Túl lassú volt. Megragadtam a torkát, és a falhoz vágtam.

– Pszt – suttogtam. – Felébreszted a babát.

Megszorítottam. Összeroppantottam a légcsövét – nem annyira, hogy azonnal megöljem, de annyira, hogy soha többé ne kelljen cső nélkül lélegeznie. A földre rogyott. Elvettem a fegyverét és a telefonját.

Küldtem egy SMS-t a csoportos csevegésbe Dominic telefonjáról: Generátor hibás. Küldd Evannek.

Két perccel később Evan lejött. Mielőtt még meglátott volna, egy alvófogással semlegesítettem. Mindkettőjüket berángattam egy készlettárolóba.

Megnéztem az oxigénpalackokat. Nagyon gyúlékonyak. Meglazítottam egy szelepet, és sziszegő gázt engedtem be a szobába. Kihúztam az inkubátort a konnektorból – volt benne tartalék akkumulátor –, és felraktam egy guruló kocsira.

Kigurítottam a fiamat a viharajtón, és elrejtettem a kocsit egy sűrű sövény mögé, ötven méterrel arrébb. Aztán visszamentem az ajtóhoz, meggyújtottam egy útjelző lámpát, és felkiáltottam.

“GYŐZTES!”

Bedobtam a jelzőrakétát a gázzal teli szobába, és becsaptam az ajtót.

FELLENDÜLÉS.

A robbanás betörte a pince ablakait és megremegtette az alapokat. Füst ömlött a szellőzőnyílásokból. Visszarohantam a sövényhez, és közben ringattam a kocsit. „Csak tűzijáték, Leo. Csak tűzijáték.”