Egy különösen kegyetlen, hóviharos téli éjszakán, amikor a szél szinte letépte a kunyhó tetejét, Daniel ugyanannál a kályhánál melegedett, ahol egykor csecsemőként visszakapta az életét. Hirtelen halk, erőtlen kaparást hallott a bejárati ajtó felől.
Felvette a kabátját, fogta a lámpást, és óvatosan kinyitotta az ajtót. A hóesésben egy fiatal farkas feküdt a küszöbön. Az állat a kimerültségtől reszketett, egyik mellső lába pedig súlyosan megsérült. Nem morgott, nem vicsorgott, csak lassan felemelte a fejét, és tekintete találkozott Danielével – pontosan azzal a mély, megértő nyugalommal, ahogy egykor az a bizonyos öreg farkas nézett Thomasra.
Daniel szeme könnybe lábadt, ahogy reflexszerűen megérintette a nyakában lévő farkasfogat. Lassan letérdelt, gyengéden felemelte a sebesült állatot, és bevitte a kályha melegébe, hogy ellássa a sebét.
A kör bezárult. Az élet és a jóság, amit az erdő egykor nagylelkűen az embernek ajándékozott, azon az éjszakán végleg visszatért a vadonba. Többé nem voltak adósai egymásnak; csak egyetlen, közös világ maradt, amelyet nem a vér, hanem a havas fák titka és a kölcsönös tisztelet kötött össze mindörökre.
