A tárgyalás rövid volt és kíméletlen. A bíróság előre kitervelt, nyereségvágyból elkövetett emberölési kísérletért Alekszejt életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte, a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül huszonöt évig. Amikor a bíró kimondta az ítéletet, Alekszej zokogva roskadt össze a vádlottak padján, de a teremben senki sem nézett rá szánalommal.

Egy évvel később.

A Kanyon-híd alatt, azon a ponton, ahol a hegyi folyó lassúbbá és szélesebbé vált, egy vadonatúj, fából és kőből épült modern épület állt: a Rosztova Vízimentő és Természeti Mentőközpont.

A megnyitó napján a hegyi napfény aranyra festette a vizet. Az épület stégjénél modern, felszerelt mentőhajók horgonyoztak. A központ vezetője nem más volt, mint az idős Mihály és fia, Dániel, akiket Marina az intézmény örökös felügyelőivé nevezett ki, biztosítva számukra és családjuk számára a gondtalan jövőt.

Marina a stégen állt. A sérülései már rég begyógyultak, bár a hideg reggeleken a törött bordái még mindig sajogtak kissé – emlékeztetőül arra, hogy mit élt túl. Mellette Márk állt, a nyakában most is ott lógott a fényképezőgép, de most csak a hegyeket és a békés tájat fotózta.

– Furcsa visszagondolni arra a napra – mondta Márk halkan, miközben a folyót nézte. – Ha egy perccel később kapcsolok be a kamerát… ha az a vonat egy picit gyorsabban megy…

– Nincsenek véletlenek, Márk – felelte Marina, és mélyen beszívta a friss hegyi levegőt. – A férjem azt hitte, a mélységbe taszított, hogy véget vessen az életemnek. De valójában csak megszabadított a saját vakságomtól. Az a nő, aki a vonaton ült, gyenge volt, és egy illúzióban élt. Akit a folyó visszaadott, az már tudja, ki ő, és mit ér.

Marina a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy egyszerű arany karikagyűrűt. Alekszej gyűrűjét, amit a válóper lezárásakor kapott vissza a bíróságtól.

Egyetlen pillanatig nézte még a csillogó fémet, amely egykor a szerelmet és az örökkévalóságot hivatott jelképezni, de most már csak a hazugság üres szimbóluma volt.

Aztán lendített a karján.

A gyűrű magas ívet írt le a kék égbolton, majd apró, halk csobbanással merült el a rohanó folyó zúgó habjaiban. A víz egyetlen másodperc alatt elnyelte, és a mélybe sodorta, oda, ahonnan soha többé nem kerülhet a felszínre.

Marina megfordult, rámosolygott a barátaira, és elindult a napfény felé.

A víz mély volt, de a lélek, amely megtanult úszni a legsötétebb áramlatokban is, végül mindig eléri a partot.