– Próbáld csak meg, barátom – mondta a blogger, és a hangja meglepően nyugodt, szinte könyörtelen volt. – Márk a nevem. Dokumentumfilmes vagyok. A felszerelésem közvetlenül a műholdas felhőtárhelyre ment minden egyes másodpercet 4K felbontásban. Ha most hozzám érsz, ha megpróbálsz kidobni, a videó attól még a rendőrség szerverén landol, még mielőtt a testem elérné a vizet. Az arcod, a mozdulatod, a feleséged utolsó pillantása… minden megvan. Minden.

Alekszej megtorpant. A teste megdermedt, mint akibe villám csapott. A modern technológia rideg valósága úgy zúzta szét a gondosan felépített, tökéletesnek hitt tervét, mint egy kőtömb a vékony jeget.

– Figyelj rám… – kezdte Alekszej, és a hangjába most először vegyült szánalmas, könyörgő remegés. A zsebébe nyúlt, előhúzta a vastag bőr pénztárcáját. – Nem tudod, ki vagyok. Nem tudod, mennyi pénzem van. Marina… a feleségem családja milliárdos. Mostantól minden az enyém. Bármit kérhetsz. Egy milliót? Kettőt? Euróban! Csak töröld a fájlt a felhőből. Azt mondod, nem láttál semmit. Egy baleset volt. Megcsúszott. Senki sem fogja megkérdőjelezni!

Márk undorral nézett a férfira. Nem a pénzre, hanem az emberre, aki képes volt egy életet papírfecnikre és bankszámlákra váltani.

– Te nem egy gyilkos vagy, pajtás – mondta Márk halkan, mély megvetéssel. – Te egy senki vagy. És a pénzed semmit sem ér ott, ahová menni fogsz.

Ebben a pillanatban a vonat fékjei éles, fémes sikoltással léptek működésbe. A szerelvény zökkenve lassulni kezdett. A folyosó végén kinyílt az ajtó, és a kalauz lépett be, kezében a menetjegy-leolvasóval.

– Figyelem, utasaink! Hamarosan megérkezünk Sziklás-völgy állomásra! Kérjük, készítsék elő csomagjaikat!

Alekszej tudta, hogy a csapdának az a része, amit látott, most zárul be. De fogalma sem volt róla, hogy a valódi ítélet nem a vonaton született meg, hanem a fagyos hegyi folyó partján.

A mélységből visszatérve

A víz hidege olyan volt, mint ezer meg ezer tőr, amelyek egyszerre fúródtak Marina bőrébe.

A zuhanás sokkja elvette a lélegzetét, a becsapódás ereje pedig eltörte két bordáját, de a teste – az a törékenynek hitt, finom női test, amelyet a férje gyengének és tehetetlennek tartott – nem adta fel. Az emberi életösztön mélyebben gyökerezik, mint a legbrutálisabb árulás.

Amikor a két halász – egy idős, viharvert hegyi ember, Mihály, és a fia, Dániel – beemelték a csónakba, Marina teste kontrollálhatatlanul rázkódott a hipotermiától. A halványrózsaszín selyemruha cafatokban lógott rajta, a sár és a folyami iszap beborította a haját, de amikor kinyitotta a szemét, nem az áldozat tekintete volt benne.

Az a pillantás tiszta, lángoló jég volt.

– Nyugodjon meg, kishölgy, biztonságban van – suttogta az idős Mihály, miközben egy durva szövésű gyapjútakarót és egy termosz forró teát nyomott a kezébe. – A motoros csónak gyors. Tíz perc, és a partmenti őrháznál vagyunk. Hívom a mentőket.

– Ne csak a mentőket… – préselte ki a szavakat Marina, miközben a foga vacogott, és a mellkasát markolta a fájdalomtól. – A… a rendőrséget. Az állomásra.

Dániel, a fiatalabb férfi, elővette a strapabíró műholdas rádiótelefonját. A hegyek között a térerő szeszélyes volt, de a völgyi mentőszolgálat frekvenciája mindig élt.

– Itt a Halász-2-es egység – szólt bele Dániel a recsegő készülékbe. – Vészhelyzet. Életmentés történt a Kanyon-híd alatt. Egy nőt dobtak le a vonatról. Ismétlem: nem baleset. Gyilkossági kísérlet. Az elkövető a 402-es gyorsvonaton van, amely most fut be Sziklás-völgy állomásra.

A vonal túlsó végén a diszpécser hangja azonnal megfeszült:
– Értettem, Halász-2. A vészjelzést továbbítom a helyi kapitányságnak és az állomási körzeti megbízottnak. Hogy van a sérült?

Marina kinyújtotta a remegő, véraláfutásos kezét, és elvette a rádiót a halásztól. A szája széléből vékony vérvonal szivárgott, de a hangja meglepő erővel csengett a recsegő éterben:

– Itt Marina Vlagyimirovna Rosztova beszél. A Rosztov Logisztikai Vállalat többségi tulajdonosa. A férjem, Alekszej Rosztov lökött le a peronról. A vagyonunkat akarta, a biztosítási pénzt és a cégemet. Ne hagyják elmenekülni. Ismétlem: ne engedjék leszállni arról a vonatról!

A diszpécser elnémult egy másodpercre. A „Rosztov” név az egész régióban ismert volt – az ország egyik leghatalmasabb faipari és szállítási birodalmának neve.

– Rosztova asszony… azonnal riasztom a különleges egységet. Egy rohammentő már elindult a kikötő felé. Tartson ki!

Marina leengedte a rádiót, a hátát a csónak nedves peremének vetette, és a sötétedő hegycsúcsokat nézte. A folyó zúgása mögött már hallani vélte a szirénák távoli, éles hangját.

Nem ma, Alekszej – gondolta, és a tekintete keményebb volt, mint a kanyon gránitfalai. – Ma nem én halok meg.

Hajtóvadászat a peronon

Sziklás-völgy állomása egy hegyek közé ékelt, régi, vöröstéglás csomópont volt. A hideg esti köd már leereszkedett a sínek közé, amikor a 402-es gyorsvonat nehéz fémes csikorgással végleg megállt az 1-es vágány mellett. A gőz és a sűrített levegő sziszegése betöltötte a peront.

Alekszej nem várt. Amint a szerelvény lelassított, otthagyta a kabátját, a bőröndjét, mindent a fülkében. Csak az útlevelét és a tárcáját vágta zsebre. Tudta, hogy a blogger a nyomában van, de azt hitte, van még néhány perce, mielőtt a hatóságok megmozdulnának.