A vagon ajtaját feltépve kiugrott a peronra, és azonnal a kijárat felé vette az irányt, a gallérját felhajtva, a fejét lehajtva az utasok tömegében.

– Alekszej Rosztov! Álljon meg!

A kiáltás nem a háta mögül jött.

A peron kijáratánál három fegyveres rendőr lépett elő a ködből, golyóálló mellényben, kezüket a szolgálati fegyverükön tartva. Velük egy időben a vagon lépcsőjén megjelent Márk, a blogger, és a rendőrökre mutatott:
– Ő az! A sötétkék öltönyös! Nálam van a felvétel!

Alekszej megtorpant. A csapda bezárult. A normális ember ebben a pillanatban felemeli a kezét és feladja. De Alekszej nem volt normális; a sarokba szorított ragadozó vak dühe és a kontrollvesztés elvette a józan eszét.

Hirtelen jobbra vetette magát, átugrotta a peron alacsony kőkorlátját, és a sínek közé zuhant. A köves ágyazaton megcsúszott, de azonnal felpattant, és a teherpályaudvar rendező vágányai felé kezdett rohanni, ahol sötét, rozsdás tartálykocsik sora nyújtott fedezéket.

– Álljon meg, vagy lövünk! – harsant a megafon, miközben a rendőrségi kutyák vad csaholása verte fel az éjszaka csendjét.

Alekszej rohant, ahogy a lába bírta. A tüdeje égett, a drága bőrcipője feltörte a sarkát, a kövek felhasították a tenyerét, amikor megbotlott egy váltónál. Bemászott két hatalmas teherkocsi közé, a fém alvázak árnyékában próbált levegőhöz jutni.

A szíve a torkában dobogott. A fejében egyetlen gondolat lüktetett: Hogyan? Honnan tudták ilyen gyorsan? A blogger nem tudta volna ilyen hamar idehívni őket!

Meg volt győződve róla, hogy csak a blogger miatt üldözik. Arról még mindig sejtelme sem volt, hogy Marina nem a kanyon fenekén hever holtan.

Ahogy kilépett a teherkocsik takarásából egy elhagyatott rakodórámpára, hirtelen vakító, fehér fénycsóva csapott az arcába.

– Ne mozduljon! Tegye a kezét a fejére!

A reflektorok mögött legalább öt rendőrautó állt félkörívben, elzárva a depó egyetlen kivezető kapuját. A kék-vörös villogók kísérteties fénybe vonták a rozsdás fémszerkezeteket. Alekszej elvakítva emelte fel a karját. Csapdába esett.

– Nincs nálam fegyver! – kiáltotta hisztérikusan. – Jogom van az ügyvédemhez! Baleset volt! Nem bizonyíthatnak semmit! A feleségem megcsúszott! Nem tehetek róla!

A reflektorok mögül ekkor egy fehér mentőautó gurult elő lassan. A szirénája nem szólt, csak a sárga villogója forgott csendesen.

A mentő hátsó ajtaja kitárult.

Egy orvos és egy ápoló lépett ki, majd óvatosan felsegítettek valakit.

Alekszej szeme lassan hozzászokott az éles fényhez. És amikor meglátta az alakot, a térdei egyszerűen felmondták a szolgálatot. A torka elszorult, a nyála megfagyott a szájában, és egy olyan hang szakadt ki belőle, ami se nem emberi, se nem állati volt – a tiszta, tébolyult rettegés sikolya.

A fényben Marina állt.

A haja még mindig csuromvíz volt, a testét egy vastag mentőtakaró és egy rendőrségi kabát fedte. Az arca sápadt volt, a szája szélén seb éktelenkedett, és a fájdalomtól görnyedten járt, az ápoló karjára támaszkodva. De a tekintete… az a tekintet egyenesen Alekszej lelkének a legmélyére fúródott.

Nem szellem volt. Nem kísértet.

Élő hús és vér volt.

– M-Marina…? – dadogta Alekszej, a hangja elcsuklott, a teste remegni kezdett, mint a nyárfalevél. – Te… te meghaltál… Én láttam… a hídról… a mélységbe…

Marina lassan, minden lépésnél a törött bordáit markolva odalépett a rendőrségi kordon elé. Megállt alig három méterre a férfitól, akinek három éve hűséget esküdött az oltár előtt.

– Csalódtál, Alekszej? – kérdezte a nő. A hangja halk volt, mégis tisztán hallatszott a motorok duruzsolása felett. Nem volt benne hisztéria, sem düh. Csak egy olyan mélységes, megsemmisítő megvetés, ami fájdalmasabb volt minden golyónál. – Azt hitted, ilyen egyszerűen megszabadulhatsz tőlem? Azt hitted, bedobsz a folyóba, mint egy darab szemetet, és holnap már az apám örökségét költöd a szeretőddel a tengerparton?

– Marina… kérlek… – Alekszej a földre roskadt, a sárba, és két kezét összetéve könyörgött. – Megőrültem… nem voltam magamnál… a stressz… a tartozások… Kérlek, bocsáss meg! Ments meg! Én szeretlek!

Marina arcán egy halvány, keserű mosoly suhant át.

– Tudod, Alekszej, mit mondtál ott fenn a hídon? Hogy az élet néha mindent sokkal egyszerűbbé tesz, mint gondolnánk. Igazad volt. Mostantól minden nagyon egyszerű lesz.

A nő a helyi rendőrkapitány felé fordult, aki tiszteletteljesen mellette állt.

– Vigyék el. És gondoskodjanak róla, hogy a legkisebb kiskaput se találja meg a törvényben.

Két rendőr lépett előre, durván megragadták a földön vonagló férfit, hátracsavarták a karjait, és a fém bilincs éles, száraz kattanással zárult rá Alekszej csuklójára.

A feloldozás és az új hajnal

A következő hetekben az országos média másról sem beszélt, mint a „Kanyon-hídi merényletről”.

Márk, a blogger felvétele bejárta a világot. A videón kristálytisztán látszott minden részlet: Alekszej hideg, számító közeledése, a brutális lökés, és a cinikus arckifejezése, ahogy a peronon maradt, azt hiszem, senki sem látja. A felvétel döntő tárgyi bizonyítékként szolgált a bíróságon, kizárva a véletlen vagy a felindulás lehetőségét.

A nyomozás során kiderült az is, ami a színfalak mögött zajlott. Alekszej hatalmas szerencsejáték-adósságokat halmozott fel, és egy titkos offshore számlát hozott létre, amelyre a felesége halála esetén kifizetendő tízmillió dolláros életbiztosítást irányította volna. A szeretőjét, aki a biztosítási csalásban segédkezett, szintén letartóztatták.