Egy férfi kimentett egy fuldokló farkaskölyköt egy mély tóból, ám alig néhány másodperccel később minden oldalról bekerítette egy farkasfalka. Biztos volt benne, hogy innen már nem jut ki élve, mígnem olyasmi történt, amire senki sem számított… 😱

Amikor végre megpillantotta az autóját a fák között, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkából. Remegő, ügyetlen ujjakkal nyitotta ki az ajtót, beült, és azonnal a maximumra tekerte a fűtést. Bár a motor nehezen indult be a hidegben, végül felzúgott, és a meleg levegő lassan elkezdte kiolvasztani Dávid dermedt végtagjait. Ahogy a fűtőnyílás fölé tartotta a kezét, lehunyta a szemét, és újra maga előtt látta a kölyök nedves, didergő testét, és az anyafarkas hálás, mégis vad szemeit.

Ettől a naptól kezdve Dávid élete megváltozott.

A városi mindennapok, a munkahelyi stressz és a zajos utcák hirtelen jelentéktelennek tűntek számára. Valahányszor lehunyta a szemét, az erdő csendjét hallotta, és a farkasok sárga szemeit látta a sötétben. Egy láthatatlan kötelék alakult ki közte és a vadon között, egy olyan titok, amit senkivel sem oszthatott meg, mert tudta: az emberek nem értenék meg. Sokan szörnyetegnek, vérszomjas fenevadaknak tartják a farkasokat, de ő most már tudta az igazságot.

A tél egyre zordabbra fordult. A januári havazások teljesen betemették a tájat, és az erdei utak járhatatlanná váltak. Dávid egy kis hétvégi faházat bérelt az erdő szélén, mindössze néhány kilométerre attól a tótól, ahol a mentés történt. Nem akart visszamenni a városba; valami megmagyarázhatatlan erő tartotta őt a fák közelében. Minden reggel, amikor a nap első sugarai megcsillantak a hófödte fenyőkön, kiment a verandára egy bögre forró kávéval, és némán figyelte a fák vonalát.

Időnként friss húst, csontokat és zsírt hagyott egy távolabbi tisztáson. Soha nem várta meg, hogy ki viszi el. Sosem akarta magához édesgetni a falkát, hiszen tudta, hogy a vadállatoknak a vadonban a helyük, és az emberi közelség csak veszélyt jelent számukra. De a hideg éjszakákon, amikor a szél süvített a kémény körül, nyugodtabban aludt abban a tudatban, hogy talán segített nekik túlélni a legkeményebb fagyokat. Reggelente a tisztáson lévő étel mindig eltűnt, a hóban pedig hatalmas, jellegzetes mancsnyomok árulkodtak a látogatókról.

Aztán elérkezett a február, és vele együtt az évtized legkegyetlenebb hóvihara.

A meteorológusok napokkal előre figyelmeztettek, de a valóság minden várakozást felülmúlt. A szél orkánerejűvé fokozódott, a hó pedig vízszintesen vágott át a tájon. A hőmérséklet mínusz húsz fok alá süllyedt. Dávid faháza stabil volt, de a vihar második éjszakáján egy hatalmas reccsenés rázta meg az épületet. Egy öreg fenyőfa ága letört a szélviharban, és egyenesen a tetőre zuhant, bezúzva az egyik ablakot és megsértve a kéményt.

A benti hőmérséklet percek alatt zuhanni kezdett. A szél jéghideg havat hordott be a nappaliba, a kályhában pedig kialudt a tűz a visszaáramló füst és a huzat miatt. Dávid tudta, hogy ha nem cselekszik azonnal, megfagy a saját házában. Felkapta a legvastagabb téli kabátját, a fejlámpáját, és kiment az őrjöngő viharba, hogy fóliával és deszkákkal valahogy betömje a tátongó lyukat, és megtisztítsa a kéményt a ráhullott gallyaktól.

A kinti világ egy fehér pokol volt. A szél úgy üvöltött, mintha ezer démon szabadult volna el, a hó pedig teljesen elvakította. Dávid egy létrát támasztott a ház oldalának, és felmászott a tetőre. Az izmai fáradtak voltak, a kezei pedig, a vastag kesztyű ellenére is, kezdtek elgémberedni. Miközben egy nehéz ponyvát próbált a tetőgerendához szögelni, egy hirtelen, kegyetlen széllökés kibillentette az egyensúlyából.

Dávid megcsúszott a jeges tetőcserepeken. A lába kicsúszott alóla, és a semmibe zuhant.

A zuhanás csak egy pillanatig tartott, de a földet érés brutális volt. Dávid a ház melletti kőrakásra esett. Egy éles, hasító fájdalom hasított a jobb lábába, majd a sötétség azonnal elnyelte.

Amikor magához tért, nem tudta, mennyi idő telt el. Lehetett tíz perc, de akár egy óra is. A hó már vékony rétegben borította a testét. Megpróbált megmozdulni, de a jobb lábából kiinduló fájdalom olyan éles volt, hogy önkéntelenül is felkiáltott. A lábszárcsontja eltört. Képtelen volt felállni.

– Segítség! – próbált kiáltani, de a hangját azonnal elnyelte a vihar zúgása. A legközelebbi szomszéd mérföldekre volt, az utak járhatatlanok, a telefonja pedig bent maradt a házban.

A pánik hideg markolata szorította össze a torkát. Itt fog meghalni. Alig néhány méterre a bejárati ajtótól, egy hóvihar közepén. A hipotermia már elkezdte kifejteni a hatását. A végtagjai zsibbadtak, a fájdalom lassan tompa lüktetéssé szelídült, és egy furcsa, meleg álmosság kezdett rátelepedni. Tudta, hogy ez a fagyhalál előszobája. Ha most lehunyja a szemét, soha többé nem ébred fel.

De a teste feladta a harcot. Az álmosság ellenállhatatlan volt. Dávid lehunyta a szemét, és felkészült a végre.

Ekkor azonban valami nedves és forró érintette meg az arcát.

Először azt hitte, hallucinál. Kinyitotta a szemét, és a fejlámpa halvány, pislákoló fényében két sárga, izzó szemet látott maga felett. Nem volt egyedül.

A hatalmas, szürke vezérfarkas állt felette. A bundáját hó borította, a lehelete forró gőzként gomolygott a fagyos levegőben. Dávid megrezzent, de nem volt ereje félni.

A vezérfarkas halkan felmordult. A következő pillanatban az árnyékokból további alakok bontakoztak ki. Az egész falka ott volt. Tíz, talán tizenkét farkas vette körül a hóban fekvő, magatehetetlen férfit.