– Nocsak, nocsak, Miklós bátyám! – kiáltott oda gúnyosan, ahogy az erdőőr kilépett a tornácra, kezében a vadászpuskájával. – Azt beszélik a faluban, hogy a vén remete megbolondult, és kutyamenhelyet nyitott. De látom, ezek nem kutyák. Hol van a szuka? Hallottuk, hogy megsebesült a tavon. Egy ilyen vemhes alfa nőstényért a kölykeivel együtt a városi oroszok egy új terepjáró árát fizetik ki nekem.

– Nincs itt semmi keresnivalótok, Gerő – mondta Miklós szilárd, kemény hangon, a puskáját a mellkasához szorítva. – Forduljatok meg, és takarodjatok a rezervátum területéről, mielőtt értesítem a hatóságokat!

Gerő gúnyosan felnevetett, a társai pedig fegyverrel a kézben szétszóródtak a ház két oldalán.
– Milyen hatóságokat, te vén hülye? Nincs térerő, a hó elvágta az utat. Csak mi vagyunk itt meg a fegyvereink. Tudjuk, hogy a fészerben rejtegeted őket. Add át a dögöket szépen, és talán nem gyújtjuk rád ezt a rozzant viskót!

– Csak a testemen keresztül – válaszolta Miklós, és kibiztosította a puskáját.

Ebben a pillanatban a rémálom valósággá vált.

Egy dörrenés rázta meg a levegőt. Gerő egyik embere nem habozott: a puskatusával hátulról lecsapta Miklóst. Az erdőőr a hóba zuhant, a fegyvere kirepült a kezéből. Mielőtt felocsúdhatott volna, bakancsos rúgások érték az oldalát, a bordái reccsenve tiltakoztak a kegyetlen erőszak ellen.

– Kötözzétek meg a tornáchoz! – parancsolta Gerő hidegvérrel. – Hadd nézze végig, ahogy megnyúzzuk a kedvenceit!

Miklóst egy vastag kötéllel a tornác tartóoszlopához kötözték. A szája széléből vér szivárgott a hóba, a feje lüktetett a tompa fájdalomtól. Tehetetlenül, megkötözve kellett végignéznie, ahogy a három fegyveres férfi a fészer felé indul, kezükben nehéz késekkel és dróthurokkal.

– Ne tegyétek… könyörgöm, ne bántsátok őket! – kiáltotta Miklós, de a könyörgését elnyelte a szél zúgása.

4. Fejezet: A vadon ítélete

Gerő berúgta a szerszámoskamra ajtaját. A deszkák recsegve szakadtak le a sarokpántról. Odabent, a félhomályban a legyengült nőstényfarkas azonnal felállt. A szemeiben vad, anyai őrület lángolt. A négy apró kölyök mögötte nyüszített a szalmában. Amikor Gerő belépett, a nőstény habozás nélkül rávetette magát, de a betegségtől meggyötört teste nem volt elég gyors.

Egy tompa lövés dördült.

A nőstény felvonyított a fájdalomtól, ahogy a golyó a vállát érte, és a földre zuhant.
– Megvan az anyaállat! Hozzátok a zsákokat a kicsiknek! – kiáltott ki Gerő diadalittasan.

De a győzelmi mámoruk alig egyetlen másodpercig tartott.

Hirtelen, mintha maga a föld nyílt volna meg, egy olyan fülsiketítő, mély, ősi üvöltés hasított a levegőbe, amely elnémította még a vihart is. Nem egyetlen hang volt. Egy egész kórus zendült fel a fák közül, fagyos és könyörtelen.

A ház sarkai mögül, a hókupacok tetejéről, az erdő sűrűjéből szürke, kísérteties árnyak váltak ki. A falka nem menekült el. Vártak. Körülzárták az orvvadászokat, és most, hogy a vér szaga betöltötte a levegőt, a természet kegyetlen gépezete mozgásba lendült.

– Mi a fene…?! – sikoltott fel az egyik orvvadász, ahogy meglátta a falka vezérét.

Az ezüstszürke óriás a hótorlasz tetején állt, a szőre felborzolódott, a fogai fehéren villogtak a sötét pofájában. Egyetlen pillanat műve volt. A kan lecsapott.

A fegyveres férfi még fel sem emelhette a puskáját, amikor a kétszáz kilós ragadozó teljes súlyával a mellkasának csapódott. A fegyver a hóba repült, a férfi pedig sikoltozva zuhant a földre, miközben a falka többi tagja – mint egy jól összehangolt hadsereg – rávetette magát a behatolókra.

Káosz tört ki az udvaron. Lövések dördültek a vakvilágba, a férfiak kétségbeesett ordítása keveredett a farkasok mély, gyilkos morgásával. A második orvvadász megpróbált visszajutni a hószánhoz, de két fiatal farkas elvágta az útját, a lábába marva a földre rántották.

Gerő kirontott a fészerből, szemei kidülledtek a pániktól.
– Dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind! – ordította, és a fegyverét a feléje rohanó ezüstszürke farkasra emelte.

Miklós tudta, hogy a kan nem éli túl a közvetlen lövést. A megkötözött testével megfeszült, a válla sajgott, de a kétségbeesés erőt adott neki. A háta mögött a deszkafalból kiálló rozsdás szögbe akasztotta a kötelet, és minden erejét beleadva megrántotta a testét. A durva kender elszakadt, felhorzsolva a húsát.

Szabaddá válva, egyetlen ugrással vetette magát Gerőre, éppen abban a pillanatban, amikor az meghúzta a ravaszt.

A lövés a levegőbe ment, a sörét a tetőgerendát szaggatta szét. Miklós és Gerő a mély hóba zuhantak, egymást fojtogatva birkóztak. Gerő előrántotta a vadászkését, a penge megcsillant a szürke fényben, és Miklós karjába vágott. Az erdőőr felüvöltött a fájdalomtól, de nem engedte el a férfi csuklóját.

– Elpusztítalak, te vén barom! – lihegte Gerő a vérben úszó arccal.

De a szavai hirtelen a torkára forrtak.

Egy hatalmas, sötét árnyék vetült föléjük.

A nőstényfarkas volt az. Bár a válla vérzett, bicegve, de megingathatatlanul állt felettük. A tekintetében nem volt düh, csak a védelmező anya jéghideg, halálos ítélete. Gerő megdermedt. A kés kihullott a kezéből.

A nőstény egyetlen tompa, fojtott morgást hallatott, majd a falka vezére odalépett mellé. A két fenevad egymás mellett állt a hóban, maguk alá gyűrve a rettegő orvvadászt.