Levette a nehéz, gyapjúbéléses viharkabátját. Óvatosan, lassú, kimért mozdulatokkal lépett a fekvő fenevadhoz. A farkas megemelte a fejét, az ajka felhúzódott, villantva a sárgás szemfogakat, de a hang, ami a torkából feltört, inkább volt halk, segítségkérő nyüszítés, mintsem valódi fenyegetés. Miklós ráterítette a kabátot, majd a saját szánjára fektette a tehetetlen testet. A falu határában, az erdő mélyén álló faház felé vezető út egy örökkévalóságnak tűnt. Minden egyes lépésnél érezte a tarkóján a láthatatlan tekinteteket. A falka nem ment el. Követték őt az árnyékok között, némán őrködve királynőjük minden lélegzete felett.

Amikor megérkezett a kunyhójához, a nőstényt a ház melletti, vastag rönkökből épült szerszámoskamrába vitte. Friss szalmát terített le, begyújtott egy régi olajkályhába, amely lassú, de megbízható meleget árasztott, és tiszta, langyos vizet tett elé. A farkas csak feküdt, a szemei félig lecsukódtak a láztól.

Miklós akkor még azt hitte, a neheze mögötte van. Nem is sejthette, hogy az igazi rémálom még csak most veszi kezdetét.

2. Fejezet: A kuvaszok és a sárga szemek

A sötétség korán telepedett a havas tájra, és vele együtt megérkezett a hóvihar is. A szél dühösen rázta a kunyhó gerendáit, a hó méteres torlaszokat emelt az ablakok alá. Miklós a meleg kályha mellett ült, kezében egy bögre forró teával, amikor odakintről először hallotta meg a kaparászást.

Nem a szerszámos felől jött. A ház verandájáról.

Lassan az ablakhoz lépett, és óvatosan elhúzta a függönyt. A lélegzete elakadt. A házat körülvették.

Nem kettő, nem három farkas volt ott. A teljes falka – legalább tíz hatalmas, sarki vérvonalú ragadozó – gyűrűbe fogta az otthonát. A verandán, közvetlenül a bejárati ajtó előtt a falka domináns hímje feküdt. Az az óriási, ezüstszürke kan, amely a tónál rá akart rontani. A szemei a sötétben sárgán izzottak a vihar kavargó hópelyhei között.

A falka nem ment vissza a vadonba. A kunyhó lett az új területük magja. Nem támadtak, nem üvöltöttek, de jelenlétük fojtogatóbb volt bármilyen nyílt agressziónál. Miklós csapdába esett a saját otthonában. Ha kilépett volna a házból fegyverrel, a farkasok fenyegetésnek veszik. Ha megpróbálja elzavarni őket, darabokra tépik. De bent sem maradhatott tétlenül: a nőstény a fészerben élet és halál között lebegett.

Éjfél körül a szerszámosból éles, szívszorító vonyítás hallatszott.

Miklós nem habozhatott tovább. Elővette a puskáját – nem azért, hogy lőjön, hanem végső önvédelemre –, és lassan kinyitotta az ajtót. Az ezüstszürke hím azonnal talpra ugrott. A teste megfeszült, a hátán felállt a szőr, és olyan mély, vibráló morgást hallatott, amitől Miklós gerincében megfagyott a velő.

– Nyugodj meg… csak segíteni akarok neki – suttogta az erdőőr rekedten, nem nézve a fenevad szemébe, mert tudta, hogy a közvetlen szemkontaktus a támadás jele.

Lassú, oldalazó léptekkel, kezét leengedve haladt a fészer felé. A hatalmas hím mellette lépkedett, alig fél méterre tőle. Miklós érezte a ragadozó forró, párás leheletét a fagyos levegőben. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen megingás, és a kan átharapja a torkát.

Amikor belépett a fészerbe, a nőstényfarkas már vajúdott. A teste görcsben rándult, a láz még mindig gyötörte a jeges víz miatt. Miklós letette a puskát a fal mellé, letérdelt a véres szalmára, és megtette azt, amit egyetlen épeszű ember sem tett volna meg: segített világra hozni egy vad ragadozó kölykeit.

Órákon át tartott a küzdelem. Miklós keze tiszta vér és magzatvíz volt; meleg törölközőkkel dörzsölte az újszülött, vak kis testeket, segített a gyenge anyának elharapni a köldökzsinórokat, és a kályha felé húzta a legkisebb, alig lélegző kölyköt, hogy megmentse a kihűléstől. Négy apró, fekete szőrgolyó maradt életben.

Amikor a hajnal első szürke fényei átszűrődtek a fészer deszkáin, a kimerült nőstény lassan felemelte a fejét. Nem morgott. Odatolta az orrát Miklós véráztatta tenyeréhez, és egyetlen hosszú, fáradt mozdulattal végignyalta az ujjait.

A fészer ajtajában ott állt a falka vezére. Némán nézte őket, majd lassan leült a hóba. A szövetség megköttetett – de Miklós számára ez nem megkönnyebbülést hozott, hanem a végzet kezdetét.

3. Fejezet: Az emberi ragadozók

A következő három napban a falka jelenléte a ház körül állandósult. Miklós nem tudott elmenni a faluba, a rádiója az ítéletidő miatt megszakadt, az élelmiszertartalékai pedig fogytán voltak. Bár a farkasok megtűrték őt, sőt, a ház udvarát védték, a helyzet puskaporos hordóvá vált. A vér és a szülés szaga ugyanis messzire szállt a szélben.

És az erdőben nem a farkasok voltak a legveszélyesebb lények.

A negyedik nap reggelén motorzúgás verte fel a völgy csendjét. Három nehéz hószán tűnt fel a tisztás szélén. Miklós azonnal felismerte a gépeket, és a szíve elnehezült.

Gerő volt az, a környék hírhedt orvvadásza, és két felfegyverzett társa. Gerő nem egyszerűen vadászott: gátlástalan, brutális bűnöző volt, aki a feketepiacra szállított medveepét, trófeákat és védett állatok bőreit. Hetek óta követte a híreket a környéken kószáló ritka, hatalmas testű északi falkáról, amelynek prémje vagyonokat ért az illegális aukciókon.

A hószánok megálltak a kunyhó kerítésénél. Gerő leállította a motort, lecsatolta a válláról az automata sörétest, és vigyorogva nézett körül a hóba taposott hatalmas farkasnyomokon.