– Ne… kérlek… ne engedd nekik…! – suttogta Gerő Miklósra nézve, a nadrágja elázott a rettegéstől.

Miklós nehezen feltápászkodott a hóból. A karját fogta, a sebből forró vér csöpögött a fehér fagyra. Ránézett a földön fekvő, nyomorult emberre, aki pénzért képes lett volna kiirtani egy egész családot, majd a két farkasra nézett, akik emberségesebbek voltak bármelyik vadásznál.

– Takarodjatok innen – mondta Miklós halkan, de a hangja súlyosabb volt a sziklánál. – Hagyjátok itt a fegyvereiteket, és fussatok, amíg még van lábatok. Ha még egyszer meglátlak titeket ezen a vidéken, nem fogom visszatartani őket.

A falka – mintha megértette volna a szavait – lassú léptekkel utat nyitott a három megtört, vérző férfinak. Az orvvadászok felugrottak, hátra sem nézve, pánikszerűen botladoztak el a havas erdő mélyébe, fegyver és gépek nélkül, a puszta életükért küzdve a jeges szélben.

5. Fejezet: A szövetség vége és kezdete

Két héttel később a vihar már csak egy rossz emlék volt.

A rendőrség és a természetvédelmi felügyelet Gerőt és társait félholtra fagyva találta meg a főút szélén; az illegális fegyverek és a szánokon talált korábbi vadorzó zsákmányok miatt mindannyiukra hosszú börtönévek vártak. Miklós sebeit a falu orvosa ellátta, a kunyhó udvarán pedig lassan elolvadt a véres hó, ahogy megérkezett a korai tavaszias enyhülés.

A szerszámoskamra ajtaja nyitva állt.

A négy kölyök már kinyitotta a szemét: eleven, kerekded, erős kis farkasok voltak, akik vidáman bukdácsoltak a fészer előtti napsütötte hófoltokon. Az anyjuk sebei begyógyultak. Bár a járása még kissé merev volt, a bundája visszanyerte sűrű, ezüstös fényét.

Eljött az idő.

Miklós a tornácon állt egy bögre kávéval, és némán nézte őket. Tudta, hogy a vadállat nem maradhat az ember közelében. A természetnek vissza kell vennie azt, ami az övé.

A falka vezére megjelent a tisztás szélén, mögötte a többi farkas némán várakozott a fák árnyékában. A nőstény gyengéden megfogta az egyik kölyköt a tarkójánál, és a fák felé indult. A többit a falka fiatalabb nőstényei vették fel a szájukkal, vigyázva minden egyes lépésre.

Mielőtt azonban belépett volna a rengetegbe, a nőstényfarkas megállt. Letette a kölyköt a puha mohára, megfordult, és visszanézett a házra.

Miklós lassan lement a tornác lépcsőin, és megállt tíz lépésre tőle.

Hosszú másodpercekig csak nézték egymást. Nem volt szükség szavakra. Ott volt közöttük a jeges víz emléke, a fagyos éjszaka, a születés csodája, és a vér, amit egymásért ontottak. A nőstény tett két lépést felé, felemelte az orrát, és egyetlen halk, mély hangot hallatott – egy hangot, amelyben nem volt félelem, sem fenyegetés, csupán a tiszta, romlatlan hála.

Aztán felkapta a kicsinyét, megfordult, és a falkával együtt eltűnt a végtelen, zöldellő fenyvesben.

Miklós ott maradt a tavaszi napfényben fürdő udvaron. A csend visszatért az erdőbe, de ez a csend már nem volt hideg és magányos. A szívében a régi gyász helyét átvette valami új: egy mély, megingathatatlan kötelék a világgal, amelyben élt.

Tudta, hogy ezen a vidéken soha többé nem lesz egyedül. Mert amíg a fák között szürke árnyak futnak, addig az ő háza, az ő élete a vadon legnemesebb védelme alatt áll.