Az alapítvány a világ legszegényebb külvárosaiban, ipari negyedeiben és gettóiban hozott létre ingyenes zenei műhelyeket olyan gyerekeknek, akiknek a családja soha nem engedhetett volna meg magának egyetlen zeneórát sem. Dániel maga tanította meg a fiatalokat arra, hogyan lehet hulladékfémből, elhasznált hordókból, faágakból és elfeledett tárgyakból valódi, lélekkel teli hangszereket építeni.
– A hangszer csak egy eszköz – mondogatta a tanítványainak minden évnyitón. – A varázslat nem a boltban kapható faanyagban van. A varázslat abban a pillanatban születik meg, amikor a kezeddel megérinted a felületet, és a szíved ritmusát átadod a világnak.
A budapesti stúdiójának közepén ma is ott áll egy üvegvitrin.
Nem aranylemezek vagy Grammy-díjak vannak benne. Egy régi, megkopott, rozsdás kávájú pergődob fekszik a bársonyon, mellette két összeillesztett, szigetelőszalaggal rögzített, kopott hikorifa dobverővel.
Valahányszor Dániel új lemezt vesz fel, vagy egy nehéz turné előtt áll, odalép a vitrinhez, kinyitja az üvegajtót, és a csupasz tenyerét ráhelyezi a régi, repedezett dobra.
A fém ma is hideg tapintású. De a zengése… a zengése örökké meleg marad.
