Elvira mozdulatlan maradt.

– Azért hoztuk el a holmikat, mert kihasználtam a teherautót – tette hozzá gyorsan Mariana. – De ha nem akarod, Laura tud…

– Maradjak veled?

Mariana a könnyein keresztül mosolygott.

– Veletek maradunk.

Az idős asszony befogta a száját.

Laura odahúzott egy széket, mielőtt felmondta volna a szolgálatot a lába.

A kapunál ülve a két férfi óvatosan megölelte egymást.

– Azt hittem, egy napon abbahagyod a járást – suttogta Elvira.

– Azt hittem, hogy ha ezt kérem tőle, az az életemmel terhelné meg.

Az idős asszony alig fordult el, hogy ránézzen.

– Hozd ide. Csinálunk helyet.

Az együttélés nem oldotta meg az adósságot, és nem törölte el Daniel hiányát.

Igen, véget vetett a napi ingázásnak.

Mariana továbbra is járt a vizsgálataira és folytatta az előírt kezelést. Az első néhány hétben a feladata a pihenés, a papírok rendszerezése és az volt, hogy mások készítsék el az ételeit.

Celia felkért egy közösségi tanácsadót, hogy vizsgálja felül a bejelentéseket.

A tartozás valós volt, de senki sem szólította fel Elvirát, hogy hagyja el a házat. Egy fizetési tervet dolgoztak ki, amit akkor tudtak kezelni, ha rendszerezték a bevételeiket.

Anselmo egy nehézséget sokkal nagyobb fenyegetéssé változtatott.

„És hogyan fogunk fizetni?” – kérdezte Elvira.

Mariana a szekrényen lévő penészgombákat nézte.

– Van egy ötletem. De segítségre lesz szükségünk.

Kukoricakenyér és guava empanadas kis mennyiségeivel kezdték.

Elvira elkészítette a keverékeket. Egy szomszéd segített a sütőben, és minden nap fizetést kapott. Mariana az asztalnál ült, kiszámolta a költségeket, felvette a rendeléseket és címkéket írt.

Celia eladta az első darabokat a boltjában.

Nem mindegyik fogyott el.

A második adag kisebb volt.

Megtudták, mit kérnek az emberek, mennyit termelhetnek, és mennyit kell félretenniük lisztre, benzinre és a megállapodásban foglalt havi törlesztőrészletre.

Amikor Mariana már jobban tudott részt venni, narancsos süteményeket adtak hozzá Jacinta receptje alapján.

A vállalkozást Rózsaháznak nevezték el.

Az adósság első részletét egy apró bankjegyekkel teli borítékból fizették ki.

Elvira egy új mappában tartotta a nyugtát.

„Ezt mindenképpen biztonságban fogom tartani” – mondta.

A kislány néhány héttel később, a kórházban született, egy olyan csapat kíséretében, amely tudott a terhességről.

Elvira Laurával várt, amíg beengedték.

Fáradtan, könnyes szemmel és egy kis dudorral a mellkasán találta Marianát.

– A neve Róza – mondta.

A nagymama megsimogatta az arcát.

– Szia, lányom.

Aztán Marianára nézett.

-És hogy vagy?

Ez a kérdés végül megtörte.

Mindenki tudni akart a babáról. Elvira is gondolt rá.

A következő hónapok álmatlan éjszakákkal, időhiány miatt elutasított rendelésekkel és olyan délutánokkal teltek, amikor annyira hiányzott nekik Daniel, hogy be sem kapcsolták a sütőt.

Az üzlet lassan növekedett.

Laurát néhány reggelen felvették, miután elhagyta a boltot. Megjavítottak egy ablakot, vettek egy telefont, amit mindketten tudtak használni, és megbeszélték, hogy ki viheti őket orvoshoz, ha szükséges.

Miután befejezte a megállapodást, Elvira letette az utolsó nyugtát az asztalra és sírt.

Amikor Anselmo ismét rákérdezett az eladásra, a nő megmutatta neki a mappát.

– Tudunk róla. És nem akarom eladni.

Nem kellett többet mondania.

Egyik délután, miközben Rosa a kiságyában aludt, Mariana egy doboz akvamarinzöld festéket talált az utolsó dobozok között.

Mereven bámulta.

Elvira mögötte érkezett.

– Az ő szobájába való volt?

Mariana bólintott.

Csendben maradtak.

Aztán kinyitotta a hálószoba ablakát.

– Szerintem itt is jól mutatna.

A következő vasárnap Laura és két szomszédja festett, miközben a nők Rosára vigyáztak a folyosón.

Mariana sírt, amikor meglátta az első falat elkészültnek.

Aztán bement, letette Daniel fényképét a kiságy mellé, és még néhány percig beszélgetett vele a lányáról.

Távozáskor Elvirát találta, aki éppen megterítette az asztalt.

Két tányér, egy etetőszék és egy pohárban lévő sárga rózsa volt.

Mariana a vállára hajtotta a fejét.

– Köszönjük, hogy itt maradhattunk.

Elvira megszorította a kezét.

– Köszönöm, hogy megkérdezted.

Narancsos kenyér illata áradt a konyhából. Az udvaron valaki telefonált, hogy felvegye a rendelést.

Ezúttal egyikük sem félt kinyitni az ajtót.