„El tudná valaki hozni ezt ide?”
Egy színpadi asszisztens óvatosan felvette és átnyújtotta neki.
A bíró a képre meredt.
Elsápadt az arca.
A fényképen egy sokkal fiatalabb Michael állt egy nő és négy másik zenész mellett.
A bíró Michaelre nézett.
„Ismerem ezt a zenekart.”
Mihály nem szólt semmit.
A bíró a közönség felé fordította a fényképet.
„Éjféli Utaknak hívták őket.”
Néhány idősebb ember a közönség soraiban elakadt a lélegzete.
A bíró folytatta.
„Majdnem aláírtak egy nagy lemezszerződést közel harminc évvel ezelőtt. Aztán eltűnt a szólógitárosuk.”
Egyenesen Michaelre nézett.
„Te voltál az.”
Mihály lassan bólintott.
A stúdió döbbent suttogásban tört ki.
Ugyanazok az emberek, akik eddig a ruháját gúnyolták, most úgy bámulták, mintha egy teljesen más ember lenne.
A bíró fellépett a színpadra.
„Mi történt veled?”
Mihály lenézett.
“Élet.”
Aztán halványan elmosolyodott.
„De a feleségem sosem szűnt meg hinni, hogy újra játszani fogok.”
A házigazda szégyenlősnek látszott.
Lassan közeledett felé.
„Michael… Sajnálom, amit az előbb mondtam.”
Egy másik bíró azonnal hozzátette:
„Én is.”
Mihály körülnézett a szobában.
„Nem azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.”
Felemelte a fényképet.
„Azért jöttem, mert ma lett volna a feleségem hatvanharmadik születésnapja.”
Az egész stúdió ismét elcsendesedett.
„Megígértem neki, hogy még egyszer színpadra állok.”
Aztán Michael a mikrofon mellé helyezte a fényképet.
„Szóval megtartottam az ígéretemet.”
Néhány másodpercig senki sem mozdult.
Aztán egy ember felállt.
Aztán egy másik.
Pillanatok alatt az egész közönség talpon volt.
A bírák is felálltak.
A taps fülsiketítővé vált.
Michael lehunyta a szemét, és a mellkasához szorította régi gitárját.
És aznap este először elmosolyodott a férfi, akit mindenki szemétként kezelt.
Nem azért, mert tapsoltak neki.
Hanem azért, mert valahol, valahogy úgy érezte, hogy az egyetlen ember, akinek a véleménye mindig is számított, végre meghallgatta.💔🎸
