Végül a nappali ajtaja kinyílt, és a rágcsálóirtó csapat vezetője, egy fáradt arcú, középkorú férfi lépett be. Levette a maszkját, és mélyet sóhajtott. – A terület tiszta. A kolóniát felszámoltuk. Huszonhét kifejlett példányt és két alomnyi kölyköt találtunk. Elképesztő, hogy nem vették észre hamarabb. A kanapé belseje szinte teljesen üreges volt, a tömést fészekanyagnak használták fel. De…

A férfi megállt, és a rendőrtisztre nézett. – Biztos úr, azt hiszem, be kellene jönnie a nappaliba. Találtunk valamit a kanapé favázába rejtve. És ez egyáltalán nem rágcsáló.

Dávid és Anna összenéztek, a szívük hevesebben kezdett verni. A rendőrtiszt intett a párnak, hogy maradjanak a konyhában, de Dávid megragadta a kerekesszéke hajtókarikáját. – Nem. Ez a mi házunk. Tudni akarom, mi volt abban a rohadt bútorban.

A nappali látványa siralmas volt. A levegőben erős, vegyszeres fertőtlenítőszag terjengett. A hatalmas, egykor gyönyörű bordó kanapé teljesen kibelezve feküdt a szoba közepén. A kárpit cafataira volt tépve, a rugók és a faváz csupaszon meredeztek. A szoba közepén, egy vastag műanyag ponyván feküdt egy tárgy, amelyet a rágcsálóirtók emeltek ki a bútor mélyéből.

Egy nehéz, sötét fémkazetta volt.

A patkányok ürüléke és a rágásnyomok borították a külsejét, de maga a fém érintetlen maradt. A doboz körülbelül cipősdoboz nagyságú lehetett, vastag rézlakattal lezárva. A kanapé alsó tölgyfa keretének egyik rejtett, dupla fenekű üregébe volt beékelve. A rágcsálók csak azért nem tudtak kárt tenni benne, mert a fém túl kemény volt a fogaiknak.

– Amikor a vázat szedtük szét, hogy biztosan ne maradjon benne semmi, a kollégám észrevette ezt a rekeszt – magyarázta az irtó. – Olyan gondosan volt beépítve, hogy ha a patkányok nem rágják el a felette lévő szövetet és fát, talán sosem kerül elő.

A rendőrtiszt felvette a kesztyűjét, leguggolt a ponyva mellé, és óvatosan megvizsgálta a lakatot. – Rozsdás, de még tart. Viszont a csuklópántok az egyik oldalon meggyengültek az időtől.

Elővett egy feszítővasat a felszereléséből, majd Dávidék felé fordult. – Mivel a bútor jogilag az önöké, a benne talált tárgy is. Engedélyezik, hogy kinyissam?

Anna hevesen bólintott, Dávid pedig közelebb gurult. – Nyissa ki. Minél hamarabb túl akarunk lenni ezen az egészen.

A tiszt egy erőteljes, reccsenő mozdulattal kifeszítette a régi lakatot. A fémkazetta fedele nyikorogva felnyílt. A szobában mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, mit rejt a sötét belső. Amikor a fedél teljesen hátrabukott, a rendőr zseblámpával belevilágított.

A kazetta zsúfolásig tele volt.

A legfelső rétegen vastag, megsárgult papírkötegek feküdtek, amelyeket régi befőttesgumikkal fogtak össze. A gumik az évtizedek során elporladtak, de a papírok épek maradtak. Ahogy a rendőr óvatosan megemelte az egyik köteget, a jelenlévők szeme tágra nyílt.

Kötegnyi régi, de kifogástalan állapotú svájci frank és német márka volt. Pénzjegykötegek, amelyek ma is hatalmas értéket képviseltek az átváltás vagy a numizmatikai értékük miatt. De ez még nem minden. A pénzkötegek alatt bársony tasakok lapultak, amelyekből a tiszt óvatosan kiborított néhány tárgyat a ponyvára. Tömör arany zsebórák, nehéz aranyláncok, és apró, gyémántokkal kirakott brossok csillantak meg a reggeli fényben.

– Úristen… – suttogta Anna, a falnak támaszkodva. – Ez egy vagyon.

– Ez nem csak egy vagyon – mondta a rendőrtiszt, miközben kiemelt egy vastag, bőrbe kötött füzetet a doboz legalsó sarkából. – Ez bizonyíték.

A füzet egy kézzel írott napló volt. A lapjait apró, precíz, dőlt betűs írás borította. A tiszt óvatosan fellapozta az első oldalt. A bejegyzés dátuma 1986. november 14. volt.

– Ismerős önöknek a Kálmán név? – kérdezte a tiszt, felnézve a naplóból.

Dávid megrázta a fejét. – Soha nem hallottam. A bútorboltos csak annyit mondott, hogy egy régi hagyatékból származik a kanapé. Valamelyik budai villából.

A rendőrtiszt arca megfeszült, felismerve a történelmi jelentőséget. – Harmincöt évvel ezelőtt egy Kálmán nevű helyi ékszerész nyomtalanul eltűnt. A boltját kiürítették, a széfjét kifosztották. A rendőrség akkor azt feltételezte, hogy külföldre menekült az adósságai elől, vagy talán rablógyilkosság áldozata lett. A testét sosem találták meg, és az ékszerek is eltűntek. Ez az ügy azóta is megoldatlan aktaként porosodik a kapitányságon.

A tiszt felolvasott néhány sort a naplóból. “A társaim elárultak. Tudom, hogy figyelnek. A vagyont és a külföldi valutát beépítettem a nagyapámtól örökölt bordó kanapéba. Ha valami történik velem, remélem, a fiam egyszer megtalálja ezt az üzenetet. Nem menekülök, de nem is hagyom, hogy az a féreg, Zoltán, megkapja, amiért egy életen át dolgoztam.”

A szobában néma, döbbent csend uralkodott. A rágcsálóirtó szakemberek is levették a sapkájukat, lenyűgözve a történet fordulatától.

– Szóval… ez a kanapé… – Dávid a szavakat kereste. – Ez az ember ebbe a bútorba rejtette az élete munkáját, mielőtt megölték? És mi ezen ültünk az elmúlt hat hónapban? Egy patkányfészken és egy évtizedes gyilkossági rejtélyen?

A rendőrtiszt bólintott. – Pontosan. Ez a felfedezés valószínűleg újraindítja a nyomozást, és talán végre lezárhatjuk a város egyik legrégebbi rejtélyét. De ami önöket illeti… – A tiszt felállt, és a fémkazettára mutatott. – Bár ezek a tárgyak most bűnjelként lesznek lefoglalva, a jog szerint a jóhiszeműen megvásárolt bútorban talált értékek jelentős része, vagy a nyomravezetői díj és a találódíj önöket illeti. Kálmán úr fiát sosem találták meg, az örökösödési eljárás lezárult. Bárhogy is dönt a bíróság, biztosíthatom önöket, hogy ez nem kis összeg lesz.